41 éve történt a helvéciai busz tragédiája

2014 jan 12
Megosztás

Január 30-án negyvenegy éve, hogy megtörtént hazánk legsúlyosabb vonatszerencsétlensége. A Korhánközi úton Helvéciára tartó busz és az érkező vonat ütközésének 37 halálos áldozata lett.

 

1973-ban Csabai Jenő már 16 éve hivatásos gépjárművezető. Január 30-án este öt és hat óra között aznap ötödjére indult Kecskemétről Helvécia irányába egy helyközi járattal. Már sötét volt. Gyerekek, felnőttek és idősek szálltak fel a járatra, összesen 65-en voltak. A legtöbben némán néztek ki az ablakon, néhányan halkan beszélgettek egymással, volt, aki aludt. A sofőr a Kecskemét-Fülöpszállás közötti sorompó nélküli vasúti átjáró előtt körülbelül 85 méterrel balra tekintett, megállapította, hogy nem jön vonat, majd rövid ideig jobbra nézett. Ezután már csak előre figyelt. A buszt lelassította, mindössze körülbelül 5 km/h-val kelt át a sínpáron, mindig így tett. Az átkelő közepén tartottak, amikor jobbról a vonat beléjük robbant. Az ötven tonnás mozdony majdnem teljesen kettészakította a buszt, a roncsokat 40-50 méteren keresztül tolta maga előtt. Az autóbusz 24 utasa azonnal, 13 a kórházba szállítás közben vagy a kórházban életét vesztette. 17 személy súlyosan, 5 utas pedig könnyebben sérült.

A bíróság 1973. július 14-én bűnösnek mondta ki Csabai Jenőt halálos közúti tömeges baleset gondatlan okozásának bűntettében, ezért hatévi szabadságvesztésre ítélte és hat évre eltiltotta a járművezetéstől. Az ítélet ellen az ügyész és a vádlott védője is fellebbezett, de azt a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága december 19-én helybenhagyta és jogerőre emelte. Sokan kevesellték a kiszabott büntetést, aki pedig mélyebben ismerte a részleteket, sokallta. 

A bírósági tárgyalás során a tanúvallomások és a szakértői vélemények számos apró, de fontos részlettel egészítették ki a borzalmas baleset vázlatos történetét. 

Stresszes próbaidő

Az elítélt buszvezetőről, Csabai Jenőről kiderült, hogy eredetileg gyári segédmunkát végzett, de vonzódott a gépkocsivezetéshez. 1957. július 17-én meg is szerezte a hivatásos gépjárművezetői engedélyt. A műszaki vizsgája jól sikerült, a KRESZ vizsgán azonban elsőre megbukott annak ellenére, hogy nagyon sokat tanult rá. Másodjára ez is meglett, s elhelyezkedett sofőrként. 1966-ban megkapta a "Vezess balesetmentesen" oklevelet. Családi élete ekkoriban kezdett megromlani, felesége italozni kezdett, alkalmi kapcsolatai voltak, és elhanyagolta két gyermekük nevelését. A házastársak között állandó veszekedések alakultak ki. Dr. Bognár László pszichológus szakvéleménye leírja: "A baleset okozásában feltétlenül szerepet játszott a nem kellően tudatosuló belső feszültsége..."

Csabai Jenő 1969-ben részese volt egy balesetnek, de az ellene indult büntetőeljárást a bíróság megszüntette. 1972. május 16-án, egy közúti ellenőrzés során - ekkor is autóbuszt vezetett - 0,3-0,5 ezrelékes alkoholos befolyásoltságot találtak nála, ezért elbocsátás fegyelmi büntetést kapott, ennek végrehajtását azonban egy évi próbaidőre felfüggesztették. Magyarország eddigi legsúlyosabb vasúti átjáróban történt balesete a próbaidő kilencedik hónapjában történt.

Sötétség

A szakértői vélemények a vonat világítása és egy elburjánzott bokorcsoport miatt vitatták leginkább a sofőr kizárólagos felelősségét. A Magyar Hírlap 1974-ben egy cikket közölt Gőzmozdonyok olajlámpással - címmel. Az írásból kiderül, hogy Magyarországon akkoriban 9 ezer 500 vasúti átjáró volt, ezeknek alig 27%-át védte valamilyen sorompó vagy más jelzőberendezés. A MÁV részéről Krummer István, a vasútbiztonsági osztály vezetője azt mondta, nem történne baleset, ha az áthaladás közben mindenki betartaná a szabályokat. Hozzátette, hogy a MÁV részéről ez nem a KRESZ-t jelenti, hanem saját, belső normáikat. A vonatok kivilágításával kapcsolatban hozzátette: a szabályzat szerint a vonat elejét két fehér fénnyel kell kivilágítani. "Semmi közelebbi meghatározás? Tehát elvileg gyertya is lehet?" - kérdezte a korabeli újságíró, mire azt a választ kapta, hogy gyertyát ugyan nem használnak, de kőolajlámpát igen, hiszen a mozdonyvezető nem köteles maga előtt figyelni a terepet.

Eddig az 1974-es cikk idézete. A konkrét baleset vizsgálata szerint a mozdony elején két 30 wattos lámpa világított, gyenge fényüket egy bokorcsoport is takarta, amely 190-200 méterre burjánzott az átkelőtől, meghatározva az észlelési távolságot. A vizsgálat szerint Csabai Jenő akkor nézett jobbra, amikor a vonat 208 méterre járt. Ezek tudatában a szakértők kimondták: "Az autóbusz vezetője kizárólag a vonat elején lévő lámpákból észlelhette volna a vonat közeledését... Az ütközés akkor is elkerülhetetlen lett volna, ha Csabai meglátja a vonatot és maximálisan fékez, vagy elkormányoz, mert amikor meglátta, már nem volt ideje semmire, mivel az áthaladni kívánó jármű vezetője semmiféle emberi gondossággal sem képes észlelni azon vonatot, amely az észlelhetőségi határon kívül, de már a veszélyes közlekedési zónán belül halad..."

A szakértők elmondták, Molnár István mozdonyvezető geometriai okok miatt csak az ütközés előtt 6-7 másodperccel láthatta meg a buszt, a kereszteződés középpontjától 1,5-3 méterre. Az észlelés után 1-2 másodperccel (cselekvési idő) gyorsfékezést alkalmazott, de a műszaki adottságok miatt a fékek csak 4-5 másodperc múlva léptek működésbe. Az ütközés pillanatában tehát a vonat változatlan sebességgel, lassítás nélkül csapódott a busz közepébe. 

A kereszteződés szintén vizsgálat tárgya volt. Nádasdi Antal és Destek Miklós igazságügyi szakértők 101 oldalas véleményezése leírja a körülményeket: "Sávos előjelző táblák nincsenek. ... A kereszteződés maga nincs kivilágítva. Azt is csak a legnagyobb nehézséggel lehet felismerni, hogy egyáltalán hol fekszik a vasúti vágány... nem lehet tudni a koromfekete háttérben, hol kell keresni azt az esetleges fénypontot, amely vonatot jelezne."

A bíróság természetesen figyelembe vette az ítélet meghozatalakor a szakértői véleményeket, de azt is, hogy Csabai Jenő nem először járt ezen az útvonalon. A baleset napjáig 46-szor teljesítette a kört, ismerte az átkelőt.

Takargatás

A szakértők február 1-én látták először a balesetben résztvevő mozdonyt és a szerkocsit. Leírták, a MÁV eddigre saját hatáskörben bontási és szerelési munkákat végzett rajta. "Ekkor a szerkocsi lámpái a fűtőházban voltak külön elraktározva. Megvizsgáltuk a két lámpát, amelyekben 24 voltos, 30 wattos gömb alakú égők voltak." A február 8-i helyszíni szemlén a mozdonyon már 60 wattos égők voltak. Február 9-én a szakértők újból kimentek a kecskeméti vasútállomásra. A látogatásról készült jegyzőkönyvben ezt írták: "...érkezésünkkor éppen szerelték a mozdony égőit, mert azok az előző napi bemutatót követően kiégtek. Az előző esti kísérlet során a lámpák a névlegesnél és megengedettnél nagyobb feszültséggel működtek, tehát fényük még a 60 wattos lámpák szokásos fényénél is nagyobb volt..." - szól a jelentés. A fényforrások manipulálása csak az egyik kísérlet volt a balesethez vezető nyilvánvaló hanyagságok kozmetikázására. Az ítélet indoklása szerint például mind a MÁV belső szabályzata, mind a KRESZ értelmében ennél a kereszteződésnél út- vagy fénysorompónak kellett volna lenni, vagy gondoskodni kellett volna a látást akadályozó bokrok rendszeres irtásáról. A bokrokat a baleset után nem sokkal kiirtották, de sosem derült ki, hogy ki és mikor. A szakértők igy summázták észrevételeiket: "A baleset szerintünk az útátjáró objektív veszélyessége miatt következett be - a járművezetők szempontjából véletlen, az útátjárót fenntartó szervek részéről reálisan várható esemény volt, amelyhez hasonló bármikor ezután is bekövetkezhet." A szakértők valószínűségszámítást is végeztek, amely szerint napi öt vonat áthaladása mellett minden tízezredik átkelő buszt hasonló baleset fog érni.

Új korszak

1973. szeptember 3-án tartottak először bejárást a baleset helyszínén annak átépítése céljából. A síneket hegyes szögben keresztező út nyomvonalát kívánták megváltoztatni, hogy az legalább 30-50 méter egyenes szakasz után merőlegesen haladjon át a síneken. A MÁV itt bejelentette, hogy az 1974. évi fénysorompóprogramba felvették a kereszteződést. Egyben kijelentették, hogy " a MÁV "természetesnek tartja", hogy az áthelyeztetés terveinek és a kialakítás költségeinek költségviselője nem lehet. A városi tanács a feladat megvalósításához 1974-re póthitelt kért.

A fénysorompó és az útkorrekció összesen 4 millió forintba került. Az Állami Biztosító kimutatása szerint a balesettel összefüggésben 2,7 millió forintot fizettek ki. Összehasonlításképpen Csabai Jenő évi átlagkeresete 60 ezer forint volt.

Korábbi balesetek ugyanezen a helyszínen:

1969. augusztus 14. 8 óra 30 perc: egy vontatót elütött egy Helvécia felől haladó vonatszerelvény. Személyi sérülés nem volt, komoly anyagi kár keletkezett.

1970. szeptember 20. reggel 7 óra 10 perc: egy tehergépkocsi Kecskemét felől haladva a sínekre ért, ahol jobbról érkező vonattal ütközött. Egy személy súlyosan megsérült, az anyagi kár jelentős.

1970. november 11. 12 óra 30 perc: az előző eset pontosan megismétlődött

 

Részletek a tanúvallomásokból:

A. D. (Helvécia felől Kecskemétre tartott mentőautóval): "A csattanással egy időben láttam meg a vonatot."

B. S. (a busz mögött haladt az autójával): "Jobbra néztem és két fehérből sárgába hajló, igen gyenge, de jól látható fényt láttam. Azonnal tudtam, hogy vonat jön..."

K. E. (a busz utasa): "Csak arra emlékszem, hogy nem messze a vasúti töltéstől, annak kecskeméti oldalától a földön találtam magam, az arcom vérzett. Nem emlékszem az ütközésre, még arra sem, hogyan kerültem ki a buszból."

Egy túlélő asszony: "A kislányom a helyszínen meghalt. Többet nem tudok mondani."

B. I. (a busz utasa): "Szerintem az autóbusz legalább kettőt fordult a saját tengelye körül, mikorra megállt. Én végre talpra álltam, mentem kifelé a buszból, előttem emberek tolakodtak, őrült sikoltozás, jajgatás hallatszott. Amikor kimásztam, akkor láttam, hogy a vonat elütött bennünket. ... Már az emelkedő tetején lehettünk, amikor azt vettem észre, hogy a vezető melletti ajtó kinyílik s azon a vezető kiugrik. Nagyon jól láttam, mert az ajtóra valami külső fény vetődött, s lehetett látni, hogy ott egy személy kiugrik. Ez a személy csakis a busz vezetője lehetett..." (A vizsgálat során kétségtelenül kiderült, hogy a vádlott nem ugrott ki a vonatból, az ütközés után a roncsnál, a töltés oldalában volt, majd két sérülttel együtt elsőként szállították kórházba. - a szerk.)

Egy túlélő szemével

Kivágta és eltette a balesetről megjelent korabeli cikkeket  Marika,  akit az otthonában látogattunk meg. Az asztalra  kiterített újságpapírokat rendezgetve azt meséli, fizikailag  és lelkileg is megviselték az események, amelyeken azóta sem  tudta magát túltenni, egy ilyen trauma nem múlhat el nyomtalanul.

- Tizenhét éves voltam 1973-ban. Kecskeméten dolgoztam a BÉK- nél  és aznap munka után a Helvéciai lakásomra tartottam volna. A 17.45-ös buszon utaztunk, zsúfolásig volt. Mindenhol ültek és szorosan   álltak is egymás mellett az emberek. Szinte mindenki ismerős volt, mert már régóta együtt utaztunk ezen a járaton. Az eltelt hosszú idő után is úgy emlékszem, hogy a csattanást még hallottam, amikor becsapódott a vonat. Azt hiszem, kirepültem a buszból, mert a 66-os busznak az utolsó előtti ülései egymással szemben voltak és a mellette lévő üvegek voltak a vészkijáratok. Én ott repülhettem ki. Arra eszméltem, hogy egy mentőben vagyok. Hogy mennyi idő múlva kerültem oda, arra nem emlékszem. Kedden történt a baleset, pénteken hazaengedtek a kórházból - meséli az asszony, arcán egyetlen  könnycsepp gördül csak végig.

-Az udvarlóm a barátjától hallott a balesetről, mert ő az utánunk induló busszal kiment Helvéciára és látta, mi történt. A baleset utáni órákban pedig már a televízió is beszélt a balesetről - szól az emlékezés. Marika ritkán idézi fel ezt a napot, azt vallja, nem érdemes rágódni a múlton.

- Úgy gondolom, hogy akármi történik az életben, fel kell állni és továbbmenni. Ezt a tragédiát túléltem, de elfeledni nem lehet soha. Betegszabadságon voltam néhány hétig, aztán újból elkezdtem ingázni Helvécia és Kecskemét között.

- Minden évben a január harmincadika nekem az emlékezésről szól. Ilyenkor előveszem a régi cikkeket és kimegyek a temetőbe az emlékhelyhez. Amióta a helyszínen is kopjafát állítottak, oda is mindig ellátogatok a megemlékezésekre. Idén is ott leszek és átérzem, mennyire szerencsés is vagyok, ez a második születésnapom. Ugyan nem ünneplem, de hálás vagyok a sorsnak, hogy túléltem ezt a szörnyű tragédiát. 

Egy ápolónő szemével

Röntgen-asszisztens volt ebben az időben Horváth Attiláné, a megyei kórház nyugalmazott PR vezetője. Este hatig tartott a műszakja, utána átöltözött és kiállt a kórház előtti buszmegállóba. Tudta, hogy aznap a honvéd kórház az ügyeletes, ezért csodálkozott, amikor mégis az Izsáki útra fordult be egy szirénázó mentő.

- Amikor a második szirénázó mentő is kirakta az indexet, tudtam, hogy valami nagyon nagy baj van. Sarkonfordultam és rohantam vissza az épületbe. Mire átvettem a köpenyemet,  már sok sérült volt a folyosókon. Soha nem felejtem el azt a nőt, aki egy rószaszín kötött sapkás,  gyönyörű arcocskájú kislányt hozott a karjaiban, hogy segítsünk rajta. A kislány halott volt.

Horváth Attiláné emlékszik, minden osztályról jöttek át orvosok az ambulanciára segíteni, és internet vagy mobiltelefon hiányában beindult a riadólánc is. Így este nyolc óráig mindenkit sikerült ellátni. Ezzel azonban nem lett vége a történtenek, volt olyan tizenéves lány, aki hónapokkal később halt bele koponyasérüléseibe. Mindenki megsiratta. 

Címke: