Százak búcsúztak pénteken, a kecskeméti Köztemetőben, a nyolcvan éves korában elhunyt Árvay Árpád, volt ügyésztől, a Bács-Kiskun Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának egykori titkárától.

Árvay öcsi december 31-én, otthonában, agyvérzés következtében hunyt el. A kecskeméti köztemetőben, végakaratának megfelelően, szétszórták a hamvait. A család, a rokonok és az ismerősök mellett egykori tanácstagok, köztisztviselők, bírók, ügyészek, ügyvédek kísérték utolsó útjára. Búcsúztatására eljött Horváth István, egykori belügyminiszter. Mozgalmas életét 2012. május 28-tól 2013. május 13-ig magnóra mondta, majd azt lejegyzete Benczúr Csaba, a Kecskeméti Járási Ügyészség ügyésze. Ebből a kéziratból közlünk most részleteket.

A kezdetek

Életem történetét szeretném elmondani. Nem tudom, közlésre kerül-e valaha. Mindez azonban ez nem befolyásol különösebben döntésemben. Hosszú életem során oly sok eseményen mentem keresztül, annyi mindent éltem át, hogy szeretném −  ha másoknak nem is −, az unokáimnak meg a közeli jó barátaimnak megőrizni s átadni mindazt, amit megértem.

Édesanyám elmondása szerint, amikor 1933. december 3-án megszülettem,  kemény, hideg tél volt. Budapesten láttam meg a napvilágot. Pontosan nem tudom, hogy melyik kerületben, mert bár édesanyám azt mondta, a Verebélyi Klinikán születtem, és ez a Verebélyi Klinika ma már nincs meg. Így nem tudom, hogy adott esetben mikor adták ki az első anyakönyvi kivonatomat, vagy hol volt kiadva, de létezett, az biztos, mert én is emlékszem rá, hogy volt egy ilyen elsárgult papír.

Lényeg az, hogy megszülettem. (...) Kis kert volt az udvar közepén. Ahogyan ott jártam körülbelül húsz évvel ezelőtt, mintha ugyanazok a krizantémok lettek volna, mint amelyek gyermekkoromban nyíltak. Az utca poros volt, a sarkon kocsma, pontosan olyan, mint amilyet József Attila írt meg. A másik sarkon Híriai Nándor fűszeres boltja volt, csengettyűvel az ajtó fölött. Itt szereztük be azt, ami a gyermeki életünkhöz szükséges volt: a golyókat és a medvecukrot.

Háború Budapesten

Megváltozott a világ. Megváltozott az emberek hangulata, idegesen vibrált minden, az emberek figyelték, feljelentették egymást. Akkor hallottam először, hogy a kommunistákat ki kell iktatni, meg kell semmisíteni, mert a kommunisták az okai mindennek. Pedig tudom, hogy hozzánk jártak kommunisták, akik illegalitásban voltak, és édesapám adott nekik búvóhelyet. Ha jött valaki, akkor úgy tett, mintha táncolni tanítaná őket. Nagyon csodálkoztam rajta, nem értettem, hogy mért van erre szükség. Még névre is emlékszem. Ott volt Házy Árpád, aki később belügyminiszter lett, meg voltak ott mások is, csak a nevüket már elfelejtettem.

Amikor bejött az ősz, az iskolában abbahagyták a tanítást, mert bomba robbant a kispesti polgári iskolában. Gyerekeket ölt meg, hatalmas vérfoltok fröccsentek a falakra, a járdára. Iszonyatos látványt hagytak maguk után.

Akkoriban már nagyon féltem az egész háborútól, a bombázásoktól, a belövésektől. Azért mikor megkértek, vállalkoztam arra, hogy hetenként kétszer-háromszor megpakolt hátizsákkal kenyeret vigyek be Budapestre, a Teleki térre a nagybátyámhoz, aki ott volt árus. Ő pedig vitte tovább a zsidóknak a gettóba.

Általános iskola Tótkomlóson

Édesapámék beírattak a Tótkomlósi Általános Iskolába az ötödik osztályba. Maga az általános iskola épülete nagyon szép volt. A bejárati részen legalább száz méteren keresztül rózsalugas vezetett az épületig. Még ma is megvan ez a rózsalugas. Az épület impozáns volt, akkor modernnek számított, borostyán futotta be. A friss zöld jó hatással volt mindenkire. Hamar összemelegedett az osztály, megismertük egymást, barátságok köttettek. Nem nyomasztott gond és bánat. Osztályfőnökünk Révész Pál tanár úr, magyar-történelem szakos tanár volt. Pali bácsi – mert így szólítottuk őt – tanított minket. Foglalkozott velünk mint atlétikai edző, mint szertornász. Télen szertornáztunk, tavasztól őszig atletizáltunk. Én akkor már éreztem, hogy a magasugrásnál fogok kikötni. Úgy is volt. Nyolcadikos koromban százhatvanat ugrottam, sőt le voltam igazolva a szegedi Lokomotív Sportegyesülethez.

A gimnáziumi évek

Úgy vagyok vele, hogy nem nagyon szívesen beszélek róluk, mert vénember koromban röstellem magam. Mivel nagyon rossz diák voltam. Sok gazemberséget csináltam azokban az időkben, és eljött az életemnek egy olyan korszaka, amikor megbántam, hogy olyan rossz gyerek voltam. Nem azért mondom, hogy bárki is kövesse a példámat, de nekem se tankönyvem, se füzeteim nem voltak négy évig. Szatyrokban csak a melegítőm volt, a futócipő. Azzal jártam be. Az írásom olyan pocsék volt, hogy velem dolgozatot már nem írattak a tanárok, még a magyartanárnőm se. Helyette el kellett mondanom szóban. Nos, egy ilyen magatartással nem nagyon lehetett dicsekedni, meg azzal sem, hogy kitűnően tudtam viszont biliárdozni. Hogyne tudtam volna, amikor naphosszat ott biliárdoztam a Kardoskúti kocsmában, meg Gyopároson, meg Orosházán a vasúti étteremben! No, de azért mégis elteltek azok az évek. Egyetlen egyszer sem kellett osztályt ismételnem. Valahogy mindig nekiduráltam magam a félév vagy az év vége közeledtével, és átmentem. Persze ehhez olyan tanárok kellettek, amilyenek az én tanáraim voltak.

Magdus

Rátérek a másik nagy szerelmemre, akivel az egész életemet leéltem. Sajnos már nincs velem. Bennem is alig pislog az élet. Csak emlékezni tudunk egymásra. Ez úgy történt, hogy leendő feleségem akkor orosházi első gimnazista, én pedig harmadikos voltam. 1952 Húsvétján a barátom, Buda Pista udvarolgatott az Ujj Magdinak. Én találtam ki, hogy délelőtt locsolkodjunk Orosházán, délután majd Tótkomlóson locsolkodunk.

Így is történt. Az első hely, ahova hajtottunk, az Ujjék voltak. Konflissal mentünk. Nyolcan mentünk azon az egy szerencsétlen konflison. Elleptük az egész kis házat. Csinos kis házban laktak, gyönyörűen rendezett kerttel. Csak a kislány, akit öntöztünk, ágyban feküdt, nagy barna haja keretezte láztól égő arcát. Látásból természetesen ismertem a kislányt. Mindjárt odaültem az ágya szélére, kiszorítva onnan Buda Pistát. Nem is adtam át neki a helyet. Pista nem vette rossz néven. Nem sokat foglalkoztunk mi a féltékenységgel, meg különben is nagyon jó barátok voltunk. Amikor készülődtünk már elmenni, akkor a Buda kijelentette, hogy: –„Öcsikém, én ősszel megyek az egyetemre. Rád bízom a Magdust, majd te vigyázzál rá!” Készségesen megígértem, hogy vigyázni fogok rá. Vigyáztam is becsülettel.

A tanulás időszaka

Így voltam a vallásossággal és a vallásos emberekkel. 1968-ban szakosítón végeztem a filozófia szakot, és akkor alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a vallás nem más, mint filozófia. Nem akarok filozófiai előadásba belemenni, de szükségesnek tartom a közérhetőség kedvéért elmondani, hogy a lényeg a következő:

A filozófiát, mint a gondolkodás tudományát két részre lehet osztani. Az egyik része a materialista, a másik része az idealista. A materialista az egyszerű. Azt mondja, hogy az anyag van, az anyag létezik ezen a világon, és minden abból fejlődött különböző fejlődési folyamatokon keresztül nyeri el arculatát. Az idealista filozófia pedig azt mondja, hogy ami van a világon, az valaminek a teremtménye. A nagy szellemnek a nagy istennek, és így tovább. Az idealista filozófiában is megszámlálhatatlan irányzatok léteznek. De a lényege, a teremtéselve, tehát, hogy úgy teremtették a világot, ahogy van, az megmaradt az idealista filozófiában is.

Soha nem bántottam senkit a vallása miatt, amikor a Kecskeméti Pártbizottságon dolgoztam, akkor tapasztaltam, hogy az iskolák küldenek jelentést a hittan tanulók számáról. Ezt kifogásoltam, és mondtam az első titkárnak, Erdei Ignácnak hogy Ignác, a helyzet az, hogy benne van az alkotmányunkban a lelkiismereti szabadság. Ez vonatkozik mindenre és mindenkire, be kell tartani. Semmiféle statisztikai igény ezt nem múlhatja felül. Nem lehet nyilvántartást vezetni, hogy most katolikus, zsidó, vagy mit tudom én, micsoda.

Ügyészként Szegeden

Egy szombati napon, amikor mentem az ügyészségre, megláttam, hogy a megyei főügyészség gépkocsija ott áll a városi ügyészség előtt. Mindig a piac mellett mentem el, és a legszélső piaci árus néninél megittam egy kannafedő tejet. Az volt a reggelim, és úgy mentem tovább. Most is ezt tettem. Némi késéssel érkeztem be az ügyészségre, amikor megláttam Bolba Andrást, a személyzeti ügyészt, aki annak idején intézte az én felvételemet is. Rám szólt tréfás méreggel, hogy „gyere már, apám, mert dél lesz, és nekünk még dolgunk van! Máshova is menni kell!” Röviden közölte, hogy hétfőn reggel nyolc órakor jelentkezzek a szegedi vezető ügyésznél, Kárpáti Ferencnél, majd jelentkezzek be a megyei főügyészhez is, Dobos Ferenchez. Bent fogok dolgozni Szegeden, de a Száraz Ferenc kérésére hetenként két napot kint fogok tölteni Vásárhelyen addig, amíg az utódlásomat meg nem oldják. Egyébként egy-két hónap alatt megoldották. A Harajka Istvánt Makóról áthozták Vásárhelyre.

Nyomozó ügyészként Kecskeméten

Végül is Kecskemétre helyeztek nyomozó ügyésznek. Itt kellett megalakítanunk a nyomozó csoportot. Velem együtt ide helyezték Harajka Istvánt is, aki később ebben a megyében lett főügyész. Amikor december 6-án leszálltunk a vonatról, és keresztül mentem az állomás melletti parkon, eszembe jutott, ahogy kisgyerekkoromban légi riadókor itt húztunk meg magunkat anyámmal és a bátyámmal. Lejelentkeztünk a főügyészségen, és olyan helyzet állt elő, amilyenben Vásárhelyen voltam: nem tudtam, hogy estére hol hajtom le a fejemet. Persze Harajka sem tudta. Így hát az íróasztalon aludtunk. Reggel a takarító néni ébresztett fel bennünket. Azt hiszem, két napig ment így. A harmadik napon mind a ketten kaptunk egy-egy szobát. Én előszobás-konyhás lakást kaptam, mivelhogy nős voltam, és a feleségem akkor már állapotos volt a fiammal. Harajka egy mellettem lévő szobát kapott. Kényelmes életünk volt, nem nekünk kellett begyújtanunk, meg tüzelni. Megfizettük a szénhordó bácsit.

A Moszkvai Jogakadémia

Én megértéssel fogadtam, amikor észleltem, hogy távollétemben átnézik a szekrényemet, az íróasztalfiókomat. Azért fogadtam teljes megértéssel, mert összesen négyszázan voltunk az akadémián. Különböző emberek voltunk: voltak közöttünk arabok, finnek, lengyelek, németek, mi, magyarok szép számmal, tizenheten. Elfogadtam, hogy meg kell nézni egy olyan cégnek is, amelyiknek az a szakmája, hogy az esetleges rosszindulatot felfedezze. Minden államnak védekeznie kell minden szinten. Én egyébként négy éven keresztül nem zártam be soha a szobám ajtaját. Télen-nyáron nyitva volt. És szólt a rádió. Beindítottam valamikor, amikor odakerültem, s mikor négy év múlva eljöttem, akkor kihúztam a dugót.

Bács-Kiskun Megye élén

Nagyon érdekes volt számomra az új beosztásom. Már csak azért is, mert ha belegondolunk, elvileg ennek a területnek voltam a tudományos fokozattal bíró művelője. Ténylegesen azonban öt percet nem dolgoztam a közigazgatásban. Vagy bűnüldöző voltam, vagy pedig politikai munkatárs. A megyei tanács apparátusának karbantartása, megfelelő módon történő összefogása, irányítása volt az elsődleges feladatom. A törzskaron a Szervezés és a Jogi Osztály működött, ahol kivétel nélkül mindenki jogász volt. Engem a Szervezés és a Jogi Osztály nem látott szívesen. Azóta sem firtattam az okát, hogy miért. Nem is érdekel. Tudtam, mit kell tennem, attól nem lehetett eltántorítani, és meg is tettem, amit kellett.

Közvetlenül a kinevezésem után sajnos egyik napról a másikra meg kellett válnom emberektől. Ugyanis amikor aláírásra behozták hozzám a különböző anyagokat, aktákat, észrevettem, hogy az egyik végrehajtó bizottsági határozat nem azt tartalmazza, ami a Végrehajtó Bizottságban elhangzott, meg amit a VB az ülésen jóváhagyott. Átnéztem az anyagot, és rájöttem, hogy azért nem, mert nem jól szerkesztették meg, amikor bevitték jóváhagyatni a VB ülésre. Tehát rossz anyagot hagyott jóvá a VB.

A rendszerváltás

1990-ben rendben lezajlottak a helyi önkormányzati választások. Szerencsére sehol sem merült fel említésre méltó probléma. A helyi önkormányzatok sorra megalakultak. Örömmel tapasztaltam a végeredményeket, amelyek azt mutatták, hogy a tanácselnökök többségét megválasztották polgármesternek, és a tanácstagok közé igen sokan bekerültek a régiek közül is. Kőtörő Miklós vezetésével megalakult a megyei önkormányzat is. Egyetlenegy probléma adódott. Lakiteleken a polgármester, Anka Balázs mindenkit elbocsátott, aki a tanácsházán dolgozott azon a címen, hogy korábban a tanácsi hivatalban dolgoztak, és annak munkaviszonya ezáltal megszűnt.

Azonnal keresetet nyújtottam be a Kecskeméti Városi Bíróságon, és kértem az elbocsátott dolgozók munkaviszonyának a helyreállítását. Az első fokú bírósági eljárásban még részt tudtam venni. A városi bírósági ítélet számunkra kedvező volt, mert helyt adtak a keresetemnek, és visszaállították az elbocsátott dolgozók munkaviszonyát. Anka Balázs a döntést természetesen megfellebbezte. A másod fokú bíróságon azonban ellentétes tartalmú döntést hoztak. Az első fokú ítéletet megváltoztatták, és a felmondást hatályosították. A továbbiakban nem kísértem figyelemmel az ügy kimenetelét, mert az én munkaviszonyom is megszűnt. Amikor hírét vettem a döntésnek az első gondolatom az volt, hogy Bács-Kiskun megyében ez a jogerős döntés volt az osztálybíráskodás első produktuma. Nem az utcára kitett dolgozók érdekét vették figyelembe, hanem a politikai helyzetnek megfelelően a pillanatnyi politikai érdekeket.

Utolsó gondolatok

Gondolatban végigjártam életutamat és azt a történelmet, amelyet átéltem. Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen a mai társadalom, azt felelném, hogy leginkább a feudál-kapitalizmusra emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy ma sincs se magyar tőke, se magyar tőkés. Ott vagyunk a társadalom szerkezetét tekintve nagyjából, ahol 1945-ben voltunk. Hogy jutottunk ide?

Úgy, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt, amely 1956-ban a szocializmus védelmére alakult, alakulásától kezdve a társadalom és az államszervezet politikai irányítója volt, akinek a politikája folytán következett be az a véres megtorlás, amely 1956-ot követte, amelyet a szocialista államszervezet végrehajtott, alig három évtized elteltével megfordította kocsirúdját, lehetővé tette, hogy a parlament meghozza azokat törvényeket, amelyek alapján az állampolgárok a szavazófülkében a kapitalizmust választhatták.

Hogy mi értelme volt a véres összetűzéseknek és megtorlásoknak, arra nem tudok válaszolni. Személyes véleményem, hogy a távoli jövőben a közösségi társadalom fog kialakulni. Addig virágozzék minden virág, érvényesüljön a tulajdon minden formája. És mi lesz az osztályellentétekkel? Folytatódni fog az osztályharc. Remélem, vér nélkül. Madách szavaival és gondolatával élve: „Ember, küzdj, és bízva bízzál!”