"Ősz van, korán alkonyodik. Nem hagynak nyugton a halottak" - írta Jékeli Zoltán csodálatos novellájában, a Találkozások, magasabb szinten címűben.

Akaratlanul így vagyok ilyentájt vele én is. Árnyak, mozdulatok a ködben, mintha ő lett volna, hasonlít rá, pedig csak a befeléfordulás időszakának és a jelennek zavaros  emlékkép-árnyai suhannak át az agyamon.

Volt a városnak két Dosztojevszkij-regénybe illő szakállas figurája, egy testvérpár. Árvák voltak, úgy is állt rajtuk ilyentájt a hatalmas nagykabát. Mentek, barangoltak a lámpák fényében a szeles őszben, a hideg hófúvásos járdán, a kietlen kecskeméti főutcákon. Egyszer erre, egyszer arra. Mikor hol tudtak a központhoz közel albérletet szerezni. 

A világmindenség nagy magányos, időtlen testvérei voltak.

Menedékhelynek egy-egy útbaeső vendéglátóhely szolgált hazafelé. Rendre sört ittak. Aki kedvelte őket és ők viszont, attól néha-néha elfogadtak hozzá egy unikumot. Illedelmesek voltak és csendesek, miközben rettenetes lázasan beszélgettek egymással, mintha hosszú ideje nem találkoztak volna, pedig csupán reggel váltak el egymástól munkába menet. Nehezen férkőzhetett be közéjük bárki. Őrizték a magánéletüket, súlyos titkaikat, nem hivalkodtak a kereszttel.

A fiatalabbik nyomdász, az idősebbik könyvtáros volt, amikor még a könyvtárba a polgármesteri hivatal egyik oldalajtaján lehetett bejutni. Zsúfolt, levegőtlen polcok között állt a többezer éves kultúra, mégis szerethetőbbnek, izgalmasabbnak tetszett, mint  a jelenlegi. A helyhiány miatt temészetesen nehéz volt eligazodni. Az iránytű ebben az ömlesztett bábeli zűrzavarban Lajos volt, a két lábon járó számítógép, a beszélő katalógus, a tisztelettudó idegenvezető. Nem lehetett olyat kérni tőle, amit nem tudott volna teljesíteni. Volt  idő, amikor sportot űztem abból, hátha sikerül kifogni rajta. Maximum egy kis időt kért, aztán hozott egy belső használatos, rojtos lapszélű gyűjteményt, amelyben az egyik tanulmány végén szó esett az adott bölcsészeti témáról. Elképesztőnek tűnt, hogy ez az ember minden egyes anyagot, ami bejutott a könyvtárba, vagy már ott volt, amikor ő odakerült, lefényképezett a szemével és rendszerezve elmentette az elméjében.

Lajost gyorsan és fiatalon elvitte a gyógyíthatatlan betegség. Öccse állása néhány évre rá megszűnt, legutoljára törékeny, a régi időkhöz képest jelentős súlyt vesztett alakját egy nagy cég udvarán láttam, ahol talicskát tolt és gereblyézte a lehullott avart. 

A könyvtáros azonban azt a rengeteg tudást nem vitte magával, ott őrzi a nagy könyvtár katalógus- és számítógépes rendszere, amelynek tartalmáért oly sokat tett, mégha munkája beteljesedését nem is érhette meg.

Az emlékezés egyik gyertyáját most Várszegi Lajos, a feledésbe merült nagyszerű kecskeméti könyvtáros emlékére gyújtom meg.

Rajnai Attila