Sok egykori vadászpilóta nem kívánt megszólalni a Gripen-gondok ügyében. Zsámboki ezredes azonban “A vég kezdete, súlyosbodó szakemberhiány a kecskeméti repülőbázison” címmel kipakolt.

Gyűlnek a viharfelhők a Magyar Honvédség egyetlen harcászati repülő egysége felett. Mint az óriási pénzekért vásárolt, legmodernebb fegyverrendszert üzemeltető alakulat, kiemelt figyelmet kapnak mind a politikai, mind a katonai vezetéstől – megérdemelten, hiszen valóban ők a Magyar Honvédség koronájának legcsillogóbb ékköve (ami az árat illeti, mindenképpen).

Minden siker és csillogás mellett van azonban egy nehezen megoldható problémája is a Gripen hazai üzemeltetőjének, nevezetesen az emberhiány. Az, hogy nincs elég repülőgép-vezető, már megszokott – így van ez már több mint tíz éve és hozzá is szoktak a fiúk, hogy a készültség – pihenőnap – repülési váltás vetésforgóban darálódjanak. Most azonban másfelől fenyeget veszély, már ami a repüléseket illeti. Vészesen fogy az a műszaki állomány, akik nélkül a vas csak hideg vas marad.

Mielőtt megnéznénk, hová lettek a fiúk a piros vonalról és a hangárból, lássuk, mi kell ahhoz, hogy valaki a Gripen közelébe kerülhessen repülő-műszaki szakemberként? Először is végezze el az altiszti akadémiát repülőgép-szerelő szakon, középfokon tudjon angolul, sikeresen fejezze be a  négyhónapos svédországi Gripen-tanfolyamot és az azt követő On Job Trainig-et, azután itthon is tanuljon-dolgozzon a gépen addig, amíg meg nem szerzi a szakszolgálati engedélyt. Hogy ez mennyi időben és pénzben? Több év és sok-sok millió forint. Mit kap ezért cserébe? Rengeteg munkát, sok jó kollégát, kiváló közösséget, hatalmas felelősséget, kevés és azt is nehezen tervezhető szabadidőt, nyáron sivatagi, télen sarkvidéki klímát, fájó ízületeket – és nevetséges illetményt. Ráadásul 2012 januárjától a korkedvezményes nyugdíj lehetősége is elszállt, 65 éves koráig pedig nem visz senkit a lelkesedés és a hivatása iránt érzett rajongás.

Ez az, amit az elmúlt években kiképzett Gripen-műszakiak közül sokan beláttak és fájó szívvel, de hideg fejjel döntöttek. Hogy hányan vannak, a pontos számot az arra hivatottak tudják – egy biztos, a Siemens Hungary már túl van a harmincadik(!) egykori repülő-műszaki szakember alkalmazásán, és akkor még nem néztük, hányan mentek a Knorr-Bremse-hez, a Bosch-hoz, az Audihoz vagy a General Electric-hez. Egyébként sokan…

Mit tudnak ezek a cégek nyújtani, amit a Magyar Honvédség nem? Kiszámítható jövőt, szakmai fejlődést és olyan anyagi biztonságot, amiről a kerítésen belül nem is álmodhatnak. A nyomasztó anyagi gondok mintegy varázsütésre megszűnnek – ami nem csoda, hiszen az alapbér, a napidíj, a cafeteria, a ruhapénz sokszorosa a Honvédség Gripen-pótlékkal megfejelt illetményének. A munka érdekes, állandó kihívásokkal járó, igazi embert próbáló tevékenységet jelent a Siemensnél, ebben hasonlít a repülőtéren végzetthez – azonban a tényleges munka elvégzésén kívül nincs értelmetlen szolgálatba járás, napi gatyaügyek intézése, eszement testnevelési felmérők és millió apró bosszantó dolog, ami a műszaki szakemberek mindennapjait megkeseríti. Helyette van jól szervezett munkamenet, kiválóan működő logisztika, érezhető szociális gondoskodás, kiszámítható munkarend, kimagasló – a teljesítménnyel maximálisan arányos – bérezés és jól látható pályaív. No meg olyan illetmény, ami arányos az elvégzett munka minőségével és mennyiségével…

Hát ezért van nagy bajban a Honvédség legmodernebb alakulata: őrült összegekért rendelkezünk a kor legfejlettebb technikájával, de arra már nem telik, hogy az azt üzemeltető, magasan képzett szakembereket meg is tartsuk. A helyzet kísértetiesen hasonlít a MiG-29-es szimulátor történetéhez. A típus 17 éves hazai története során egyetlen percig sem volt üzemképes az egyébként óriási összegekbe kerülő, külön épületet kapó, feltöltött állománytáblával „üzemelő” gyakorló állomás. Az ok prózai: egy relatíve aprópénzbe kerülő alkatrészre sosem futotta a költségvetésből, de közben állandó volt az igény egy működő szimulátorra…

Hasonló sorsra jut a Gripen-flottánk is (bár kicsit fellengzős 14(?) gépnél ezt a kifejezést használni). A hosszú idő alatt, hatalmas összegekért kiképzett műszakiak fájó szívvel és a repülés iránt érzett sosem múló nosztalgiával mégis az eszükre hallgatnak és a nyugodtabb életet választják. Ha a gépeket levegőben akarja tartani a HM, választhat: elkezdi megfizetni a szaktudást, vagy már most kiadja olyan civil szolgáltatónak az üzemeltetést, aki képes egykori repülő-műszakiak visszacsábítására. Nehezen elképzelhető bármelyik is. Legalább annyit azért elérhetne a HM, hogy hivatalosan is megkapja a Siemens-től a gyémánt fokozatú támogatásért járó plakettet: jól mutatna a Repülőbázis logója mellett.

Zsámboki Tibor nyá. ezredes

Fotó: AFP / Kisbenedek Attila