Bevallom, minden évben várom a városi lomtalanítási akciót, páratlan élmény, egy ismeretlen világ lakói tárulnak fel ilyenkor, akikről semmit sem tudok, sohasem láttam őket, arról sincs fogalmam, hol éltek eddig, de jönnek,  mint a Gangesz partján egy hindu ünnep alkalmával, fegyelmezett sorokban, kis és nagy kézi kocsikkal, toldozott szekerekkel, füstölő furgonokkal megállás nélkül.

Azt is be kell vallanom: titokban lesem őket, a függöny mögül, mert nem akarom megzavarni a szakavatott válogatást, azt, ahogy sokszor időt nem kímélve próbálnak felerősíteni egy kiszolgált háztartási gépet a kerékpárjaikra, a fizika minden törvényét felülírva. Persze, nem biztos, hogy zavarná őket, ha direktben nézném a lázas gyarapodást, de az igazság az, engem zavarna a szemükbe nézés,  a reménytelenül behozhatatlan különbség.

Ennek okán mindig készülök, elspájzolok egy kis nekik való ínyencséget, hogy kukkolhassak, és titokban részese lehessek ennek a sajátos vallási örömünnepnek.

Az idei meglepi egy üzemképes, képcsöves televízió volt, nem ősrégi, de a tévénézésről nekem már régóta néhai Petri György sorai jutnak az eszembe: “Minap/ óvatlanul kinyitottam a tévét./Azóta is kamillás/vattával borogatom az agyam./Azt hittem a Kékfény megy:/Két államfő fogadta egymást. Két államfejetlen”.

Ezért nem pazarlok, egyre drágább a kamilla, a vatta, meg persze az idő. Problémám valójában nem is nekem volt a szép formájú, testes készülékkel a sarokban, hanem a család fiatalabb generációjának, mert nem volt rajta Pendrive csatlakozó, meg minden olyan lyuk, amelyen keresztül sztereóban és akadálymentesen lehet videojátékozni akár egy komplett osztálynak. Így megy ez a technikai fejlesztések marketingosztályán, tudjuk jól.

Szóval,  a mai értelemben hasznavehetetlen, ezért mint egy állami HR-es, szó nélkül kitettem.

Nem tudom  miféle szenzorokkal dolgoznak a hazai Gangesz partján, de hatékonyan és gyorsan működnek. Néhány percen belül a készülék egy vékony kerékpáros fiút állított meg, akinek  a méretéhez képest sokkal nagyobb volt  a bicikli váza, igazából nem is ült rajta, hanem állva kerekezett. Egy 13-as villáskulccsal, persze a probléma feloldható lett volna és lentebb kerül az ülés, de fejben lejátszottam az egészet, majd belenövök és már húzott is a következő lelőhelyre.

Aztán egy mély, repedt fazék hangú, fakó, beazonosíthatatlan típusú személyautó érkezett járőri lassúsággal, nem is állította le  a motort, de a lehúzott ablakán keresztül hallatszott, hogy a szakállas, atlétatrikós férfi annyit közöl a mobiljába: ez egy kövér tévé. Hosszasan hallgatta a vonal túlsó végén lévőt, aki valószínűleg meggyőzte  a kövér tévék mai haszontalanságról, mert lépésben továbbaraszolt. Melegváltással egy viseltes, több mint húsz éves Audi követte, az autó át volt itatva a torzan zengő  Jimmy vonyító hangjától. Három kócos, szőrös, izmos férfi, de a negyedik, az anyósülésen lévő az értelmezhetetlen volt a számomra.

Egy peckes, őszhajú nagymama ült és nézett kék otthonkájában az utca vonalába. Előbbre járt vagy öt lépéssel a sofőrnél, figyelt, mérlegelt, kalkulált egy kormánytanácsadó elszántságával.

Régóta kísérem figyelemmel, hogy a szocializmus kortalan nagymamái miként illeszkednek az újvilág kapitalizmusába, látom őket a gyorsétkezdék láncaiban tálcákat hordani, asztalt törölni, illemhelyek előtereiben aprópénzt gyűjteni, söprögetni, mosolyogva tüsténkedni, ruhatároskodni, de limlom akciót vezérlő parancsnokként új szerepben tetszelegnek. Hiába, a nagyi lekvárja-, befőttje-, tésztája -Brand egyre hatásosabb, lehet a mamik újra visszaveszik régi hatalmukat ebben a szemtelenül elfiatalodott rendszerben.

A kövér tévé dilemma elé állította őket, a kócosok körbeállták, mint egy óriásvarangyot, a nagyi vezérlőtábornokok rendíthetetlenségével ült az ülésbe, a döntésére vártak. 

Rákaptak és milyen hamar, mondtam magamban a függöny mögül akár egy pecás, amikor látja a kapásjelzőt aprókat rengeni. Aztán úgy jártam, mint a magyar fociválogatott, amikor a lefújás közeleg, egyoldalúan beleegyeztem az eredménybe. Elengedtem a függöny sarkát és benyomtam a kávégép gombját, hátradőlve élveztem a forró koffeint és azon gondolkoztam, vajon ilyen esetben kit illet a kövér tévéből eredő soványka nyereség, mennyit kap a nagyi, menyit a sofőr és mennyit a kiszolgálók, vajon hogyan osztoznak, de valószínű ebben is a rangidős asszony dönt. 

Már el is feledtem  történetet, amikor délután kivittem a háztartási szemetet a kukába. Rettenetes látvány tárult elém, a kövér tévé ott volt az utcán, csak kicsit arrébb, árván, reménytelenül — nem kellett nekik.

De miért nem? Ekkorát változott a világ? És miért nem kellett senkinek? Hisz üzemképes volt!

Egy kis házi antennával nem egy csatorna fogható, a gyerek nézheti a mesét — mintha magamat akartam volna rábeszélni a készülékre. Önkéntelenül közelebb léptem egy búcsúsimításra, részvétből a magatehetetlen áldozathoz, és akkor egy vágást észleltem a kövér, kipúposodó hátán. Fityegett rajta a műanyag hátsó borítás, félrehajtottam  és csak az üres belseje tátongott. Semmi sem maradt az egykori készülékből, se zsigerek, áramkörök, tirisztorok, se szív, se agy, kibelezték. Arra sem véve az időt és a fáradtságot, hogy lecsavarozzák a hátulját. Mint egy vágóhídi hentes, félig körbenyisszantották és zsákba öntötték a fémes szerveket. Ez a biztos, ezért még kaphatnak valamit, de egy batár műanyag készülék, amely lehet, hogy nem is működik, csak a helyet foglalja közben és a többiek erejét őrli fel, mint egy sérült katona a fronton, így volt a legegyszerűbb: kifosztva a sorsára hagyni.

Micsoda túlélő képesség. Veszítettem a lefújás előtti utolsó percben és újra a nagyi(k) nyert(ek).

Rajnai Attila