A kecskeméti Piarista Templomban szombaton délután adtak hálát a 118-as számú Kalazancius Cserkészcsapat tagjai a Kiskunhalasi Járványkórházban november 5-én elhunyt  Szabó István, piarista atya életéért, hogy azt az örökséget, amit tőle kaptak tovább tudják méltóképpen hordozni.

- Amikor visszagondolok arra az emberre akinek a búcsúztatására összegyűltünk, az első gondolat a hálaadás - mondta Tóth Tamás atya. Hozzátéve: gyönyörű kerek életet élt, amelynek részesei lehettünk, majd felidézte az első rendszerváltás utáni cserkésztábort, amelynek ő is tagja volt. 

- Beszállunk földi kis hajóinkba, miközben ő már az égi vizeken evez, amire egész életében tudatosan készült,

kötelességünk, hogy a ránk hagyott tudásán keresztül építsük tovább amit elkezdett. Megígérjük, hogy méltóak leszünk ehhez a közösséghez, és akkor tudunk a legméltóbban emlékezni, ha tovább hordozzuk azt az örökséget, amit tőle kapott ez a csapat - mondta. Hangsúlyozta: de csak úgy fog menni, ha arra irányítjuk a tekintetünket, amire ő is ráirányította egész életében, hisz ő a jó Istent hirdette nekünk, ezért kötelességünk, hogy ápoljuk lelkünkben ezt a hitet.

Ruskó Norbert atya felidézte a tiszaugi csónakházat, ahol István atya szüntelen munkálkodott. Beszélt  a gondoskodásáról, a lelkesedéséről és az idős kora ellenére sem alábbhagyó terveiről.

Aztán közös imádsággal  köszönték meg az úrnak, hogy ismerhették, hogy utat mutathatott nekik és ezt ők tovább vihetik, majd kiemelték István atya életének leglényegesebb motívumát, a közösségépítést.

Szívfacsaróan búcsúztak az atya cserkésztestvérei is — Faragó Kati, Szórád Előd,  Dezsényi András,  Klósz Gábor, Tari József csapatparancsnok — akik gyermekként kezdtek vele.

Felidézték, amikor a cserkésztáborokban az utolsó este élménytüzet tartottak, egy közösséget alkotva, amelynek nem csak szakrális jelentősége volt, nem csak a búcsúzást, hanem a legszebb emlékek felidézését is jelentette, akárcsak most. 

- Te bolondítottál meg bennünket a cserkészettel, mondta egyikük, ahol szeretetet, lelki támaszt kaptunk, még ha nem is voltunk mindig méltók a bizalomra. Nyitottságra tanítottál és ezek az élmények formáltak bennünket, így ismerhettük fel, hogy a reverenda mögött is egy ember áll.

Volt aki az első találkozását idézte fel az atyával, amikor ceruzával, kis cetlivel járta az osztályokat, bemutatkozva, hogy  matek-fizika tanár, de ami igazán számít, a közös megázások egy túra után, tette hozzá, mert erre toborzott fiatalokat.

Sokszor sokféleképpen eláztak a cserkészek a táborokban, ha épp a csónakokban, akkor evezni kellett tovább, mert ilyenkor már nincs értelme kikötni - idézték az atyát. Láss csodát, soha senkinek nem lett semmi baja. Volt, amikor mindenki megijedt, hogy miként fognak a templomba menni a zuhé után, de az atya megnyugtatta őket: Isten háza mindenkié.

A visszaemlékezésekből kiderült miként kezelte István atya a szülői aggódásokat. A mobiltelefonok előtti időszakban a kisebb városok postáin táviratoztak a plébániára annyit: hogy minden rendben. A szava járása volt ugyanis, hogy ha nincs hír, nincs gond, csak ha hír van.

Aztán később SMS-ek formájában jöttek a szülői aggódások, de mivel egyikről sem tudta, melyik gyerek szülei írták, mindre azt válaszolta, hogy minden  a legnagyobb rendben.

Egy másik visszaemlékező arról beszélt, hogy ő volt az első ember, aki felébredt a táborban, reggel ment el tusolni hideg vízben, vagy úszni és furulyaszóval ébresztette a tábort, majd következett a szent mise a hajnali tisztáson.

Kedvence volt az almás pite és a baracklekvár, olyannyira, hogy még a bundás kenyeret is azzal ette.

Egy másik cserkész a körülötte lévő kisebb csodákat idézte fel, hogy mindig volt valahol valaki, aki segíteni tudott rajtuk, mindenhol akadt egy cserkész, vagy egy piarista, esetleg egy volt diák. Még a rendőr is továbbengedte egyszer, amikor lejárt jogosítvánnyal vezette a piaristák kisbuszát. A legemlékezetesebb eset azonban az volt számukra, amikor egy szegényes paprikás krumpli főzéshez készültek és az utolsó pillanatban egy jól meg termett busa ugrott a csónakba, éppen az atya ölébe és lett belőle gazdag halpaprikás.

Szó esett az atyába bújt feltalálóról is, aki mindig mindet megbütykölt és arról a kenukból, tutajokból épített katamaránról is, amelyet feltalálója révén csak atyamaránnak neveztek el a cserkészek.

Tiszát, sőt Dunát lehetne rekeszteni az atyáról szóló történetekből - zárult a visszaemlékezés.

Hangsúlyozták: hiszünk benne, nemhiába Szent Imre herceg napján távozott, mert ez nem valaminek a végét jelentette, hanem egy áldást, bizonyosságot, hogy jól végezte a dolgát, hisz minden pillanatban, minden cselekedetével Istenre hivatkozott.

A szentmisét az alábbi mondattal zárták az atyák:

A cél világos, a feladat adott, mindenkinek jó munkát hozzá!