Farkas P. József, a jól ismert újságíró és szerkesztő, a Karol Wojtyla Barátság Központ alapítója és gondozója a múlt év novemberében súlyos agyvérzésen esett át, állapota sokáig kritikus volt. 

Néhány hete  újra munkába állt, azt vallja, még nem tudja pontosan miért, de visszarendelték az égiek a földre, ezért mostantól ennek a küldetésnek a beteljesítéséért él.

 

- Mennyire emlékszik arra a traumára, ami érte, illetve az azt követő időszakra?

 

- Semmire. Pontosabban, boldogságra,  örökkévalóságra és csodálatra emlékszem. Csupa jó és nagyszerű élményem van arról az időszakról. Persze azt is tudom, az orvosok, a hozzátartozóim és mindazok akik aggódtak értem ezt nem így élték meg. Azt mondják, az állapotom sokáig kritikus volt, az élet és a halál vékony mezsgyéjén lebegtem. 

 

- Meglepte, hogy mennyien akarták a felépülését?

 

-Igen, mert óriási volt ez a kör. Ahol valaha is munkálkodtam: Dunavecsétől Izsákon át Kecskemétig, nagyon sok közösség kívánt a jobbulásomat, de még az országhatáron túlról is nagyon sok aggódó és biztató üzenet érkezett. A legnagyobb meglepetés azonban az volt, amikor magamhoz tértem, akkorra megérkezett hozzám a Pápa írásos üdvözlete és áldása. 

 

- Megbékélt az életével?

 

- Aki ismer, tudja, az én békém már jóval korábbi. Ami most történt velem, az maga az élmény, amely megadatott. Ez hatalmas kincs, mert egy egészen más világot látok.

 

- Mi ennek a világnak a lényege?

 

- Mint a legtöbbünknek, nekem is volt egy harcos korszakom, majd lassan megbékéltem a világgal, mint oly sokan, ennek ideje is volt, hiszen csaknem hatvan éves vagyok, de amit átéltem ezzel a traumával az egy olyan nézőpontja volt az életnek, mintha a túlpartról szemlélném az eseményeket. Egyszerűen a másik oldalról láttam az életet, és így erősebben és visszavonhatatlanul látszott  a lényeg.

 

- És mi a lényeg?

 

- Az, hogy a dolgoknak nagy része, amit teszünk és közben az hisszük, hogy lényeges, nagyon távol van a valódi lényegtől. Éppen ezért a lényegi és a lényegtelen egyensúlyára kell a földi életünkben törekednünk. 

 

- Mit üzen ennek a tapasztalatnak a birtokába a harcos ifjaknak?

 

- Azt, hogy keressék a csöndet és legyenek szemlélődőbbek. Akkor rátapinthatnak a lényegre, mert a csenden át bontakoznak majd ki az emberi kötődések, amelyek ráébreszti őket arra, hogy csakis a közösségért érdemes élni. Én most attól vagyok boldog, hogy ha bemegyek a Wojtyla Barátság Központba, az emberek - akár gondozók, szervezők, akár gondozottak - teszik a dolgukat, én pedig csak ott vagyok, szemlélődök és nem úgy tekintenek rám, mint egy főnökre, hanem a része vagyok, egy láncszeme az egész működő közösségnek.

 

- Maradtak-e tervei?

 

- Természetesen, de még nem tudom pontosan mi. Új látásmódot kaptam és egyben visszaparancsoltak ide. Meg kell tudnom, hogy mi célja volt ezzel az Úrnak, mit szeretne velem így még elvégeztetni. Remélem hamarosan megtudom, mert abban biztos vagyok, mindaz, amin keresztül mentem nem történhetett hiába. Lehet, hogy nagy és látványos dolog lesz, de lehet, hogy apró, egyszerű gesztus, valakiért, vagy valamiért. Ennek mindenképpen meg kell történnie, ez az izgalom kerít hatalmába nap mint nap, ez éltet.