A bölcsesség az életünk múlásával összefüggő tulajdonság. A képlet alapján: minél idősebb valaki, annál bölcsebb, annál jobban ismeri, érti a létezésünk lényegét, a fordulatait, hullámázásait. Tapasztalatból beszél, ennek okán tisztelnünk kell az időseket, mert ők a legbölcsebb kortársaink, akiktől mindig van mit tanulnunk - így szól a ránk hagyott törzsi fáma. 

De nézzük a valóságot.

Itt van ez a Korona-mizéria, amikor szót kellene fogadnia mindenkinek kijárásügyileg, kiváltképpen az idősebb, nyugdíjas korosztálynak, mert ők nem csak a legveszélyeztetettebbek, hanem a leggyengébb láncszemek is ebben a küzdelemben. A halálozási statisztikák magukért beszélnek. 

Erre mit látunk, ha teszünk egy kört autóval a városban, netán megpróbálunk beszerezni még a maradék papírtörlőből, vagy a konzervekből. 

Mindenhol idősek. Az utcákon előreszegett fejjel, határozottan tartanak előre, húzzák a kis bevásárló tankjaikat, mint megannyi Kurázsi mama, vagy a két kezükben a patikáktól, a bőséges receptkiváltásért ajándékozott szövetszatyrok. Megállás nélkül mennek, sorban állnak a csekkjeikkel a postán, ők állnak egyedül a bankfiókok előtt órákig, hogy minden megtakarított pénzüket hazavigyék a kis dugihelyeikre, ahol sem a német, sem az orosz katonák, de még az ávósok sem találhatnak rá. A patikák elé már hajnalban sátrat vernek. Nem érdekli őket a sortávolság, jobban lökdösődnek mint a karácsonyi nagy halcsatában.

Tényleg ennyi süket nyugdíjas országában élünk?

Miért nem fogadnak szót? A második gyerekkor miatt? Újra pökhendi kamaszokká váltak, de hisz azok mind a számítógépek, meg a tévék előtt ülnek és most indokkal sem lehet kimozdítani őket.

Földöntúli az a konokság, ami a szemeikben van. Maga az önkívület. Most látom és érzem, hogy valójában elképzelni sem tudjuk mit okozott ennek a korosztálynak a történelem, amit mi csak a tankönyvekből, a regényekből ismerünk, de sohasem éreztük a bőrünkön. Azt, hogy mit jelent átélni a valódi szükségállapotot, a bombariadót, a katonai fosztogatásokat, a deportálást, a beszolgáltatást, a torokgyíkot, a jegyre vásárlást, a kilátástalan éhséget. 

Mintha egy régi reflex éledt volna újjá bennük feledtetve a szívritmuszavart és a porckopást. Mennek és nem hisznek senkinek, mert akkor sem lehetett. 

Aki hitt elveszett, aki önző volt, túlélte, túlélhette.

Ez az ő tapasztalatuk és statisztikájuk, a mienkével szemben.

Nem tudunk mit tenni, ne is próbáljunk, felesleges. 

Ők a történelmünk tanítványai, a XX. század bölcsei.

- rajnai -