Vidáman, fáradhatatlanul és elkötelezetten - ez a hitvallása Király Józsefnek, aki építészként és városvédőként már bizonyította ennek a szentháromságnak van létjogosultsága a tetteiben. 

A civil polgárból azonban néhány éve politikus lett. Miért? Mert úgy vélte, a civilség még kanyargós, saras-kockaköves hosszú útján nem éri majd meg azt, hogy tehessen a közért. Ez utóbbi zarándoklatról azonban egy szó sem esett a Művész Kávézó beszélgető estjén, amelynek most ő volt a főszereplője.

Király József - aki többek között elnöke a Kecskeméti Városszépítő Egyesületnek, a Nanbudo Világszövetségnek, valamint a Magyar Szocialista Párt helyi és megyei szervezetének - kevés ideje jut a családra. Ezen a fenitek tükrében senki nem csodálkozott. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy a mendemondákkal ellentétben nem egy léha kiszes privatizátor, hanem kemény munkával járta, járja a farkaskapitalizmusunk (hír)ösvényeit. A helyi állami építőipari vállalatok biztonságos ólmelege után  éjjel nappali üzletet nyitott és hajnalban vágta a kenyeret meg a parizert a kapatos fiataloknak meg a nagy hangú új arisztokratáknak. Nem szerette, de boldognak érezte magát, mert a saját tulajdon, a saját vállalkozás függetlensége, még a szegénységben is szárnyakat ad. A szíve csücske azonban mégiscsak a szakmája, az építészet maradt, amely nem hagyta nyugodni - meg hát szalámiszeletelés közben az álmodozó egyre többször megvágja az ujját - ezért egy Trabant hathatós segítségével bepöfögött a hazai építőipar sajátos világába, amelynek az alapképlete: dolgozz és Isten tudja ki leszel e valaha fizetve földi létedben.

Valószínű, Király József jó néhányszor nem volt kifizetve, mert így sok ideje maradt arra, hogy levéltárakban böngéssze a múlt századi nagyvárosok szecessziós emlékeit és keresse bennük az üzenetet, miszerint, mi itt a Kárpát medencében összetartozunk, ezt bizonyítják az emlékeink, ez a sajátságos magyar formanyelv, amelynek okán még levelet is írt Európa nagyjainak, hogy mindezen csodákat és békekorszakot ne hagyják elveszni, hanem vegyék fel a Világörökség  közé. Eme őszinte polgári-nemzeti attitűdjét megirigyelhetné néhány kormánypárti gombnyomogató. Király József egyébként erről az egészről azt vallja, ez nem politika indíttatás kérdése, ez az alaptermészetéből fakad. Akárcsak az, hogy a művészetet szponzorálni, segíteni kell, a régi belvárosi malmot pedig nem kellett volna elbontani.  Ki is mondta ezt akkor, míg állt az épület, de amikor már lerobbantották, nem állt a politikai eredetű tiltakozó mozgalmak élére. A legnagyobb szakmai húzása az volt, hogy megpályázta a főtér és a központ rekonstrukciós pályázatát. Érdemes belepillantani, milyen Kecskemétet is álmodott. Nem lett volna kiskörút, hanem a környező hangulatos utcák csatlakoztak volna a csupa-zöld központra. Az utcák végein mélygarázsok, a Petőfi Sándor utca középső sávjában fasor, sok-sok passage, ahol hangszórókból lelket üdítő muzsikák szóltak volna, a főtéren és környékén pedig színpadok, ahol zene, vagy színjátszás szolgálta volna a sétáló nagyérdeműt a spontán művészek kedvéből eredően. Egyszóval, minden Király lenne, ha néhány döntéshozó polgár sem a politika színezetet, hanem a lényeget látta volna, akkor ma ilyen Kecskeméten élnénk, lennénk magyarok és európaibbak.