Szappanos István, kecskeméti festő-tanárikon volt a legutóbbi vendége Komáromi Attilának a Művész Kávézó beszélgetés-sorozatában. Teltház volt. A tanár úr egyre-egyre kedveltebb.

Lassan unalmas szócséplésnek tűnik, hogy több mint egy évtizede rohamosan pusztul köröttünk minden, ami értéket teremtett hosszú távon. 

A rombolás elsőre nem látványos, úgy nevezik modernizáció, megszorítás, racionalizáció, hatékonyság stb. aztán a termék ott látható a Való Világ legutóbbi epizódjaiban. Kiégett, kulturálatlan, nagy rakás szánalomra méltó szerencsétlenségek próbálják magukra mindenáron felhívni a figyelmet, feldobni az alsónadrágjukat a világhálóra, hadd lássa mindenki rajta a félelem sárga foltját.

Persze, vannak akik görcsösen akarnak ezen hirtelen változtatni, megakadályozni a további szerencsétlenség-termékek lepottyanását az iskolai szállítószalagról, de amennyi év munkáját seperc alatt lehengerelték a projektmenedzserek, azt csak ugyanannyi év alatt lehet visszacsinálni, mint amennyi alatt felépült, kiforrott és lehet, hogy már akkor sem lesz ugyanaz, csak hasonló, mert még egyszer nem lehet belelépni ugyanabba a versbe, folyóba. A tűzoltás eredményeként végül is be lehet zárni a fiatalokat és a gyerekeket egész napra az iskolákba, aztán mégis csak a bekamerázott jakuzziban kötnek ki jobb esetben. Mi ez, ha nem felületi kezelés.

Mért, miért, mert nem  a Nemzeti Alaptanterv teszi a pedagógust. A racionalizálás áldozatai érett alkotó közösségek, műhelyek, körök, vagy nevezzük bárminek nélkül nőnek fel.

Aki persze a tesztlapokon való képzésnek hisz, annak semmi értelme ennek az egésznek, de akinek a jelleme, a világlátása egy zenei, egy képzőművész közösségen,  egy színjátszókörön keresztül formálódott diákkorában annak épp esélyt ad arra, hogy lassítsa, netán fordítson ezen a lélektelen folyamaton.

Szappanos tanár úr nem képzett ki egyetlen brókert sem, tanítványai előtt azonban fellebbentette a kényes főkegyúr fátylát és e pillanat többé nem hagyta őket nyugodni. 

Hál Isten, a tanár úr szerencsés alkat, olyan, mint egy görög oszlop, málik, de nem lehet eldönteni, kerülve-körözve, mint a tenger, átfolynak rajta a korok és az izmusok, nem hisz a divatban, a kor porában, csak a mesterségben, hiszen a szél eláll, a por leül, aztán megint minden kivilágosodik, alakot és kontúrt ölt. 

Ami van neki, mindig is volt és marad: egy kis festék, ecset, vászon, akvarell, pasztel, meg egy kis kollázs, az ünnepnapokra. 

Szappanos Istán hagyta magát sodródni a világgal, így lett festő, és elsősorban tanár. Mert megtalálták őt épp idejében az óvodásrajzok. Elámult ezen a sajátos, ösztönös kis mestereken, alig mert belenyúlni a világukba, csak invitálta őket. Rabul ejtették, hát kiválló kollégáival tanszéket, közösséget épített a kecskeméti főiskolán és nevelt, nevelt hozzá generációkat vizuálisan, meghintve bábbal, kerámiával meg miegymás furcsa technikákkal.

Eleinte grafikával is foglalkozott, a hetvenes évek elején egy borítékban küldött ki két kis rajzot egy hollandiai biennáléra, pechére díjat nyert. Mivel pénzt akkor nem utalhattak még, kért helyette festéket, meg krétát, így a szakköre évekig dúskált a jóban. Japánban tisztelik, volt is két kiállítása, mert arrafelé még közelebb vannak az ősihez, mint a turulbohócok. 

De hiába minden, a vizuális nevelés mostohagyermeke a mai kornak, rendszerint ezt az órát rövídítik, húzzák le az órarendekből vagy tesznek a helyére matek korrepetálást. A tanár úr azonban nem nyomul, csak morgolódik, a képeit is hátrébb teszik ma a kiállításokon, az alföldi festők közül a fővárosban élőkét válogatják leginkább be, pedig Szappanos István akvarelljei egyre jobbak, sőt, könnyedebbek, mint valaha. De ezt ő még nem is tudja, hisz akkor is görögből van ő egy kicsit, meg oszlopból, mintha csak ez volna a dolga: tartani a világ egy pillérét.                                                                                                                                   r.a.

Szappanos István 1945-ben született Kecskeméten. 1968-ban fejezte be tanulmányait Szegeden, a Tanárképző Főiskolán. Mesterei Fisch Ernő, Winkler László és Cs. Pataj Mihály voltak. 1968 óta tanít, jelenleg a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola tanára. 

Rendszeresen szerepel munkáival hazai és nemzetközi tárlatokon. A festészet műfajai közül az olaj- és pasztelltechnikával dolgozik. Festészetében, képeiben a látványélmény és az egyéni szubjektum nyer művészi kifejezést. 1986-ban pedagógiai és művészeti tevékenységéért Székely Bertalan-díjat kapott. Vizuálpedagógia tankönyvéből és jegyzeteiből tanulnak a főiskolai hallgatók. Az 1980-as években videó- és oktatófilmet készített. 

Tanulmányutakat tett Csehszlovákiába, Lengyelországba, Olaszországba, Svájcba, Ausztriába, Japánba. 

Résztvevője a megyei képzőművészeti telepeknek: rendszeresen jár Kecelre, Tiszakécskére, Izsákra és Veránkára.