Mi is az a fogalomzavar? Két kedvencem van a mai mindennapos szóhasználati szépségek terén. Az egyik a kézműves, a másik meg a civil…a többit egyelőre hagyjuk magában főni.

Elsőként a “kézműves”

A jelző egy olyan tevékenységet jelöl, ahol a személy a terméket a két kezével, manufakturálisan, egyedileg állítja elő. Szép és jó. Érezzük a törődést, a megismételhetetlenség bűbájos varázsát. Azonban a hétköznapi autodidakta marketing lassan a pejoratív kategóriába száműzi a hangzatos jelzőt. Márpedig teszi ezt azzal, hogy nyilvánvaló, eleve csak ezúton létrehozható termékek felmagasztosító minőségjelzőjeként aggatja rá mindenre. Létezik kézműves torta, kézműves sör, kézműves bor, de uram bocsá', saját szememmel láttam már a piacon “bio kézműves szőlőt” kínálni. Elgondolkodtam a helyzet komikumán, ami például a kézműves sört illeti. Szinte látni vélem lelki szemeimmel a nagy tekintélyű serfőző mestert, aki minden eszközt mellőzve pusztán parázsló tekintetével hevíti a főzőüstöt, a fortyogó lét emberfeletti hittel, önnön biztonságára fittyet hányva kézzel kavargatja… A kész főzetet fújással hűti, a nem odaillő kártékony elemeket szemmel veri… De ellenpéldaként megjelent már előttem a gépi készítésű torta réme is, ahol a nagyfokú automatizáltságban szenvtelenül forgó és zümmögő robotok kenik a lapokat, kerekítik, egyengetik, majd végezetül a fakanál végén rezgő krém maradékát kötelező mozdulattal le is nyalják, sőt, kiváló minőségű hanggenerátorukból elégedett csettintést szintetizálnak. Na meg itt van a kézműves csokoládé… Akkor ezt most valaki megfogdosta, körbetapizta, jól összenyomkodta? Én meg ész nélkül benyomom húzóra az egész táblát? De ha ettől van jó íze… Csak rá ne jöjjenek a svájci genetikusok, akik a lila tehenet kilombikozták, mert akkor leáll a termelés és a kibékülés helyett újra összevesznek a Novák ikrek… Már ha hinni lehet a tévének… A kézműves szárazvirág kompozíció értelmezése már olyan fertelmes mélységekbe taszította csapongó fantáziámat, hogy ezen képek elemzése nem tartozik e fórumra, felkavaró mivoltát hozva fel mentségül a mellőzésre.

Természetesen nem várja el a fogyasztó -beleértve e csoportba saját magamat is- hogy törvényi szigor pallosa sújtson mindarra, aki nem tünteti fel nagy betűkkel a termékébe belefeccölt gépi és kézi munka pontos százalék arányát, sőt, a termék elhivatott előállításához szükséges odaadási index meghatározása sem kívánatos. 

De talán a vidéki szántóvető (lásd még: paraszt) vakításán túl felrémlik majd egy új horizont, amikor elfogadjuk, hogy bizonyos dolog attól jó, hogy úgy készül, ahogy…

A másik kedvenc a “civil”. 

Mint volt katona, a civil szót úgy ismertem/ismerem, hogy aki nem egyenruhás, nem katona… Nos, ha ez igaz, akkor itt az elmúlt idők kavargó portölcséreit generáló hírek mögött tartalmi nonszensz rémlik fel. De biztos, ami biztos, fellapoztam a Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező Szótárát. Nocsak! Az alap jelentés itt is egybevág az én szerény, szótárt és lexikont ez irányban mindeddig mellőző élettapasztalatommal. “nem katona, esetleg nem egyházi személy” írja a forrás. Réveteg tekintetem opálossága már-már tejüveggé tompult… Tovább lapozgatva a szinonimák között, felsejlett egy “kívülálló, nem odatartozó” jelentési megközelítés is, de hát nyilván ez sem az… Nem lehet, hogy az legyen… Mer’ akkor…? ááá neeem… De nicsak! Kézműves marhapörkölttől szutykos mutatóujjam idegesen dobol a szószedet lapján! “Világi, polgári”. Elégedett sóhaj után behajtom a kötetet, elmém lázas zakatolása is szűnni látszik. Máma már nem hasad tovább… Szóval a polgári szervezetek és nem holmi “nem odatartozó, kívülálló” tömörülések evilági jelzője nyert megfelelő értelmet elmémben. Talán nem ártana, ha egyszerűnek tűnő, ám beidegződött tartalmiságuk okán más érzetet kiváltó jelzők dogmatikus skandálása helyett ékes és játékos, a világon is egyedülálló kifejező eszköztárral rendelkező magyar anyanyelvünk idevágó szókészletéből böngésznénk. Akkor eltávolodna egymástól a “polgári” és a “nem odatartozó, illetéktelen” meghatározás. Mert ugye, hogy nem mindegy?

Tizi