Isten mindig annyi tövist adott, hogy ne bízzam el magamat, és annyi kegyelmet, hogy általam az Úr ereje érjen célhoz” – ezekkel a szavakkal summázta összesen negyvenkét évnyi szolgálatát Kis János, amikor szeptember 18-án, vasárnap parókus lelkészként utoljára lépett fel a kecskeméti evangélikus templom szószékére. Előző este, a nyugdíjba vonulása alkalmából rendezett ünnepségen Kondor Péter, a Déli Egyházkerület püspöke abban erősítette meg őt, hogy ugyan a gyülekezet vezetésével járó mindennapi feladatok végzése alól most felszabadul, de továbbra is felszentelt lelkész, az Úristen szolgája marad.

– Még aktív parókus lelkészi szolgálatának utolsó éveiben is számos prédikációjában köszöntek vissza gyermek- és fiatalkorának emlékei. Ennyire meghatározó mindaz, amit otthonról, Nagytarcsáról hozott?

– Igen! Egy akkor még szinte teljesen evangélikus faluban nőttem fel, ahol tényleg mindenki ismert mindenkit. A gyülekezet volt a természetes életterünk. Vasárnaponként külön gyerek-istentiszteletek voltak nekünk, legalább százan jártunk ezekre az alkalmakra, nem volt kérdés, hogy ott a helyünk. Győri János volt akkor a lelkészünk, minket egy kerítés választott el a parókiától, a gyerekeivel oda-vissza jártunk át egymáshoz. Aktív ifjúsági kört alkottunk, újságot szerkesztettünk, egész napokat együtt töltöttünk, ebben a körben tértünk meg.

– Tizenévesen nem feltétlenül tudja még az ember, mi lesz a foglalkozása, hivatása. Ön sem lelkésznek készült. Mesélne erről?

– Középiskolába Budapestre jártam, az erősáramú villamosipari technikumba. Szívesen csináltam, jól is ment, automatikusan felvettek volna a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolára. Aztán édesapám megbetegedett, átéltem, hogy bármi megtörténhet, és a legnehezebb pillanatokban csak az Úristenre számíthatunk. Ez az élmény is kellett ahhoz, hogy végül az utolsó szakközépiskolai évemet már úgy kezdtem, hogy tudtam, a felvételinél az Evangélikus Teológiai Akadémiát jelölöm majd meg. 1973-ról beszélünk, a világnézettanárom szó szerint semmibe vett, az orosztanárom is lerontotta a jegyeimet.

– Ezek a tapasztalatok sem bizonytalanították el?

– Otthon a szüleim nagyon aggódtak, hogy miből fogok megélni, hiszen a lelkészi hivatás nem jelentett biztos egzisztenciát. De a féltő szeretet ellenére mindenben támogattak! Ez sokat számított a későbbiekben, mint ahogyan a gyülekezeti háttér is, anélkül nehezebb lett volna elvégezni az egyetemet. És ott volt a bizonyosságom, hogy a lelkészi szolgálatra kaptam elhívást, hogy Isten hozta meg ezt a döntést az életutamra vonatkozóan. A megtérésem másnapján kapott ige is mindig erősített: tudtam, hogy a lámpást nem azért gyújtják meg, hogy letakarják [vö. Lk 8,16]. Nagyon vártam, hogy végre gyülekezetben szolgálhassak.

– Ordinációja után Orosházára került. Tudta, hogy ott lesz a szolgálati helye, vagy váratlanul érte a kihelyezése?

– Ez teljesen Káldy Zoltán püspök döntése volt, nem mondta el előre. Szentelésünkkor – Győri Gábort is akkor avatta lelkésszé – a szószékről jelentette be, hogy Orosházára küld egyházmegyei és gyülekezeti segédlelkésznek. Végül nyolc évet töltöttem a Viharsarokban. Több száz temetést végeztem, borzasztóan megterhelő volt ennyiszer találkozni az elmúlással. Persze az ifjúsággal is elkezdtem foglalkozni, összehívtam a fiatalokat, gitároztunk, énekeltünk, kirándulásokat szerveztem, nemcsak a közelbe, hanem messzebbre is. Emiatt még az Állami Egyházügyi Hivatal emberei is felkerestek, mint kiderült, szinte még nálam is jobban tudták, mikor merre jártam, mit csináltam. De ez egy ilyen korszak volt. Közben igazgató lelkész lettem, a templomot is renováltuk.

– A felújítások aztán Kecskeméten is sok feladatot adtak önnek. Az Ybl Miklós tervezte templom renoválásért, majd folyamatos kezeléséért és odaadó gondozásáért idén tavasszal Példaadó Műemlékgondozásért díjjal tüntették ki.

– Amikor harmincnégy éve idekerültem, nem tudtuk a templomban tartani az alkalmakat: le voltak szakadva a lépcsők, az oltár fölötti rész be volt ázva, és így tovább. Hosszú évek munkája volt a felújítás. A hívek kevesen voltak, de nagy szeretettel fogadtak. A gyülekezetépítést itt is a fiatalok megszólításával kezdtem, illetve szinte minden családot felkerestem, különös tekintettel azokra, akiknél az anyakönyv szerint konfirmanduskorba lépő gyermekek lehettek. Óriási fegyvertény volt, hogy már az első évben húsz fölött volt a konfirmandusok száma, és nagy részük aztán az ifjúsági órákat is látogatta. Isten velem való kegyelmének tekintem, hogy utolsó évemre is annyi konfirmandust adott, mint soha korábban. És tavaly szeptember óta több mint százhúsz keresztelést végeztem, pedig amikor idekerültem, akkor évente nyolc-tíz, aztán pedig még a leggazdagabb években is maximum negyven-ötven ilyen alkalom volt. Emellett egy éve ilyenkor egy régóta dédelgetett álmunk is valóra vált: megnyílt a Kecskeméti Barackvirág Evangélikus Óvoda.

– A fiatalokért érzett felelősség a közéleti szerepvállalásában is visszaköszön. 1990-ben az Európa Jövője Egyesület első elnöke lett. Ez az egyesület szervezi a Csiperó gyermek- és ifjúsági találkozót. Ennek keretében kétévente ezer külföldi gyermek érkezik Kecskemétre, és lakik családoknál, a következő évben pedig a külföldi csoportok hívják viszontlátogatásra vendéglátóikat.

– A rendszerváltás utáni években országszerte számos párt, társadalmi szervezet alakult. A lelkészek hiteles embereknek számítottak, így találtak meg engem is. Jó szívvel mondtam igent az elnökségre. Egyébként polgármesternek is akartak jelölni, de nem akartam bevonódni a politikába, egyetlen pártba sem léptem be soha. Egyedül a területi választási bizottsági tagságot vállaltam el. Számos kezdeményezés mögé odaálltam, sok kulturális programot fogadtunk be, ezeket mind összeegyeztethetőnek gondoltam a lelkészséggel, és minden ilyen esetben az egyházamat képviseltem.

– Szolgálatának fontos területe volt a lelkészjelöltek mentorálása is.

– Összesen tizenkét hatodéves teológushallgató fordult meg Kecskeméten. Ezt nagy ajándékként éltem meg személy szerint is, és a gyülekezet szempontjából is. Mind hozták a maguk színeit, és azokkal gazdagítottak minket.

– Közülük is többen eljöttek arra az alkalomra, amit a búcsúztatása apropójából rendeztek. Hogyan élte meg ezt a hétvégét?

– Őszinte leszek, felemásan. Minden elválásnak vannak nehézségei, még szoknom kell ezt az új élethelyzetet. Ugyanakkor óriási élmény volt, hogy ott volt az a sok száz ember a templomban, és tényleg minden arc láttán, minden kézfogásnál felidéződött bennem, kivel mikor találkoztam, milyen emlékem van, mi miatt beszélgettünk, és így tovább. Most egyszerre, egy dózisban kaptam vissza azt a szeretetet, amivel az évek során a gyülekezet tagjaihoz fordultam.

Evangelikus.hu