Egy eddig a nagyközönség számára szinte teljesen ismeretlen, 1970 májusában történt légtérsértéssel, ill. sértésekkel járó incidenst mesélt el Varga "Tömör" Imre alezredes.

- 1970. május első napjaiban a pápai vadászezred áttelepült Mezőkövesd repülőtérre, és hosszú távra megkezdte a berendezkedést az oroszok által elhagyott, lerobbant "barakk-városban", ahol néhány napos felkészülés után folytatta a repülő-harckiképzést. A "barakkszoba" berendezése egyszerű "variabútor" volt, ugyanis a mindennapos zivatar tevékenység következtében a szobák beáztak, több helyen csorgott a plafonról víz, így folyamatosan variáltuk a tábori vaságyakat, mindig oda tolva, ahol éppen nem csorgott a plafon. A sok eső következtében elszaporodott békaállomány is unta már a sok vizet ezért, engedélyünk nélkül ugyan, de beköltöztek a szobáinkba, és így éldegéltek velünk békés társbérletben. Nagyon tanulékonyak voltak, ugyanis egy idő után rájöttek, hogy a takarók alatt melegebb van. Ezt csak azért gondolom, mert az egyik alkalommal felemeltem a takarót, és egy megtermett "béka-nőszemély" nézett velem farkasszemet - egyáltalán nem tükröződött a szemében, hogy szeretné velem megosztani a meleg ágyikót.

A Jázsival már túl voltunk a bonyolult idős kiképzésen, és egyszerre jutottunk el ahhoz a gyakorlathoz, hogy megkezdhetjük a géppár kiképzésünket, bonyolult időjárási viszonyok között. A századparancsnokunk be is tervezett bennünket a következő repülési váltásra, felhő felett történő elfogás végrehajtására, géppárban. A MiG-21F-13-as típuson még nem volt fedélzeti lokátor, sem fedélzeti RSzBN-rendszer, így természetes, hogy a felhőáttörésnek is más módszerei voltak, és ami a legfontosabb, nem volt távolságmérő, így a felhő felett rohangáló, rávezetés közben lévő repülőgép-vezető néha megközelítőleg sem tudta, milyen távolságra van a felszálló repülőtértől, mindamellett, hogy ez nagyon lényeges a repülőgép-vezető számára.

Az aznapi repülési váltáson Lakatos Vili volt a repülésvezető. Ez azért lényeges, mert aki ismerte, tudja róla, hogyan hajtotta végre a repülőgépes időjárás felderítést. A repülés előtti eligazításon ismertette a felhőzet típusát, mennyiségét, a látási viszonyokat, a felhőtető magasságát 4000 méterben jelölte meg, vagyis a legideálisabb körülményt, hogy két kezdő áttörje a felhőt felfelé, felhő felett találkozzon, és megkezdődhessen a rávezetés a célgépre.

A MiG-21F-13-as, mint már említettem, nem rendelkezik fedélzeti rádiólokátor-állomással, így a repülőgép-vezetők úgynevezett "felső filmet" vagy "fotógéppuska filmet" készítettek a célgépről, ezzel igazolva az elfogás valóságos tényét. Ezt csak azért említettem meg, mert ennek is jelentősége lesz a későbbiek folyamán.

Felszállás előtt eldöntöttük a Jázsival, ő lesz a vezér, én pedig a kísérő. Elfoglaltuk a helyünket a repülőgépek kabinjában, és vártuk a harcállásponttól a riasztási parancsot.

A MiG-21U kabinjában a Szabó Mackó és az Ixi foglalt helyet. Beindították a hajtóművet, kigurultak a felszállómezőre, végrehajtották a felszállást, és mintegy 300 méteren eltűntek a felhőben. Az útvonal repülésük magassága 12000 méter volt. Még néztem utánuk, bizony többször megfordult a fejemben, hogy nem lesz egyszerű dolgunk 12000 méteren típustámadást végrehajtani a film érdekében, ráadásul géppárban. De nem sokáig morfondírozhattam, mert a harcállásponttól kaptuk az indítási, kigurulási, és felszállási parancsot. A felhőalap alatt, a típusra meghatározott módszer szerint végrehajtottuk a nyitódást, és beállítottuk a felhőáttörésre meghatározott rezsimet.

Ez végül is egyszerű manőver, a Jázsi tartotta az 50°-os felszállóirányt, és folyamatosan emelkedett 20 m/sec varióval. Én vízszintes síkban elfordultam 15°-ot (35°-ra), 30 másodpercet repültem vízszintesen, majd visszafordultam 50°-ra és 20 m/sec varióval elkezdtem az emelkedést. Erre a repülés biztonsága miatt volt szükség, mert így a repülőgépek térben és időben egy kicsit eltávolodtak egymástól. A leírtakból, úgy gondolom, kitűnik, hogy a két gép csak akkor kerül látótávolságra egymáshoz viszonyítva, hogyha a repülőgép-vezetők nagyon pontosan tartják a repülési sebességet és a függőleges emelkedés sebességét. 3000 méteren bevillant, hogy mindjárt a felhő tetején leszünk, meglátom-e a Jázsit, vagy szégyenszemre a harcálláspont előbb minket vezet össze, és csak ezután kezdődik meg a célra vezetés. De 4000 méter környékén valahogyan nem csökkent a sötétség a felhőben, nem akart megjelenni, ha elmosódottan is a napocska, így folytattuk a pontos repülési rezsim tartását és a felhőáttörést felfelé. 6000 méteren bevillant, hogy átvágott bennünket a Vili, és meg sem nézte a felhőtető magasságát.

Ettől kezdve, valamilyen megérzés folytán, 1000 méterenként jelentettem:

- 7000 méter-felhőben vagyunk

- 8000 méter-felhőben vagyunk

Felszállás előtt Karsai Sanyi ránk parancsolt:

- A felhőben semmilyen manővert nem hajthattok végre, mert még buták vagytok és összementek.

Ez a veszély is leselkedett ránk végül is, de volt ettől egy nagyobb is, ha 50°-nak megfelelően továbbrepülünk, előbb-utóbb berepülünk Csehszlovákia légterébe, ez pedig már határsértésnek számít. Ettől pedig az isten mentse a pilótát.

Ma is emlékszem, 11300 méteren ragyogott ránk a nap. Azonnal keresni kezdtem a Jázsi gépét, és csodák csodájára, mintegy másfél kilométerre megláttam magam előtt.

Jelentettem:

- Látom!

- Zárkózzanak össze! - jött a válasz.

Ezt gyorsan megtettük, és már adtam is az utasítást rádión a Jázsinak, hogy "ARK-O" , vagyis ráfordultunk a mezőkövesdi távoli irányadó állomásra. Erre azért volt szükség, mert időközben rápillantottam a fedélzeti időmérő órára, és egy szemvillanás alatt átfutott rajtam:

- Csehszlovákiában vagyunk!

Folytattuk a hazarepülést Mezőkövesd irányába, de egy idő után a harcálláspont átvette az irányításunkat, és már kaptuk is a parancsot:

- Irányuk 90°!

Majd kis idő múlva:

- Irány 120° - gyorsítás 1,2-ig!

Gyorsan ténykedtünk, annak a reményében, hogy csak elkapjuk a Mackót, meg az Ixit. Már jó ideje repültünk 120°-on 1300 kilométeres sebességgel és felrémlett bennem, hogy már a magyar-román határ közelében lehetünk, ezért újabb parancsot kértem a harcállásponttól.

Hosszú-hosszú hallgatás, miközben robogtunk. Újabb parancs:

- Irányuk 330°!

Végrehajtottuk a fordulót, és máris kaptuk:

- Irányuk 330° - gyorsítás 1,4-ig!

Amikor ezt meghallottam, már tudtam, volt benne gyakorlatom, hogy ebből az elfogásból már nem lesz semmi, és csak a csoda menthetne meg bennünket, hogy a filmen fel tudjunk mutatni egy ici-pici repülőgépet.

Újabb irány módosítást kaptunk 270°-ra. És ekkor megtörtént a csoda, a felhőtetőn megpillantottam egy repülőgépet, s azonnal jelentettem:

- Látom a célt, megtámadjuk.

De alig kezdtük meg a típustámadást, a 21-es besüppedt a felhőbe. Magamban átkozni kezdtem a Mackót és az Ixit, nem akarják, hogy filmet készítsünk róluk. Jelentettük a harcálláspontra, hogy elvesztettük a célt. Válasz nincs, csak mély hallgatás. Robogtunk a semmibe, irányítás nélkül, majd kemény parancs csattan:

- ARK-O kezdjék meg a süllyedést!

Rárepültünk a TIRÁ-ra magasság elkülönítéssel, végrehajtottuk az egyenes bejövetelt, a leszállást, a begurulást.

Miután kiszálltam a kabinból, műszaki barátaink megkérdezték:

- Na elkaptátok a Mackót?

Elmeséltem nekik, hogy a két öreg hogy átvágott bennünket, belesüllyedtek a felhőbe, így nincs film. Gyalog ballagtam a magasságira, még volt hátra vagy száz méter, amikor bánatomban felnéztem. Elég nagy embercsoport gyülekezett a magassági állomás előtt, az ezredparancsnok, a törzsfőnök, a Karsai, és még sokan mások. A Karsai Sanyi jött elém, és éppen készültem előadni, hogy a Mackóék hogyan ráztak le bennünket, és nincs film, de ő a szavamba vágott:

- Hagyd a fenébe a filmet, most sokkal nagyobb baj van. Hol jártatok?

Próbáltam jópofizni:

- Hát a felhő felett, parancsnok!

Jópofizásomat a törzsfőnök ordítása szakította félbe:

- Azonnal jöjjön ide hozzám, maga szarfaszú pilóta, és mondja meg merre jártak!

Csak most kezdtem felfogni, hogy valami baj történt, de nem találtam a választ.

- Zárjátok be valamelyik irodába, hadd gondolkozzék a szaros pilótája!"- csattant újra a törzsfőnök hangja.

Bevittek a magassági egyik irodájába, és rám parancsoltak: "Gondolkozz!" Ezt tették a vezéremmel a Jázsival is. Átgondoltam a helyzetet, egy dolog kristálytisztán kirajzolódott előttem: megsértettük a magyar-cseh határt, de hát a felhőáttörés után nyomban visszafordultunk a mezőkövesdi TIRÁ-ra, de valahogyan a hercehurca mintha nagyobb lenne ettől. Megkaptam a szokásos A/4-et, hogy írjam le, mit csináltunk a levegőben. Az igazság az, hogy nem nagyon volt mit írni, így csak morfondíroztam. Ezt zavarta meg az ajtó nyikorgása, és az Ixi mosolygós feje jelent meg az ajtónyílásban. Már éppen készültem letolni, hogy miért süllyedtek bele a felhőbe, miért vicceltek meg bennünket? Az Ixi tovább mosolygott majd kinyögte:

- Hülyék, abban a repülőgépben nem mi ültünk, de már elindult Budapestről a Minyó a kivizsgáló bizottsággal, tőlük minden megtudtok.

Még hozzátette:

- A hét végén biztosan nem kell haza repülnötök.

Újra mosolygott, majd rám csukta az ajtót. Mivel először szerepeltem ilyen magas beosztású emberek előtt, halványlila gőzöm nem volt mit kell tennem, hogyan kell védekeznem, így csak ültem magam alá esve, és vártam a halált. A bizottság összeszedte az anyagot, lehallgatták a magnetofonokat, és az ezredmegfigyelővel egy nagy méretarányú térképen megjelentették a repülés útvonalát. A bizottság tagjai kikérdeztek bennünket, de okosabbak nem lettek, így megmutatták a térképet.

Nem akartam hinni a szememnek, egyből megértettem miért küldtek vizsgálóbizottságot. A térkép alapján, talán ma is világcsúcsnak számít a katonai repülés történetében: egy felszállásból kétszer sértettük meg a magyar-cseh, a cseh-szovjet és a szovjet-román határt.

De nézzük, mi történt a földön, amíg mi a Jázsi barátommal csak egyre koncentráltunk, hogy megfogjuk a Mackóékat, és elfogadható fotógéppuska filmet hozzunk.

A rádiólevelezés bebizonyította, hogy a géppár érzékelte, hogy Csehszlovákia felett jár, hiszen az "ARK-O" parancs ezt jól bizonyította. Jól jött, hogy ezer méterenként jelentettem, hogy "felhőben". Így a 4000 méteres felhőtetőt a Vilire ruháztuk át, aki egy mondattal lerendezte a problémát:

- Hülyék, csak nem gondoljátok, hogy a Vili felemelkedik olyan magasra, hogy megnézze, hol a felhőtető?"

A vadászirányító a kritikus szakaszban rádió meghibásodásra hivatkozott.

"De miért kezdték meg az irányításukat, hiszen a géppár nem volt Magyarország területén?" -volt a következő kérdés. Újabb hímelés - hámolás, de a végén kiderült, hogy többezer méter és helyenként aktív felhő annyira zavarta a rávezető indikátorokat, hogy a zavarjelek között nem látták a repülőgépek céljeleit.

Így jöhetett létre a világrekordnak számító többszörös határsértés. A fent említett irányok alapján először a hármas határ környékén lerobogtunk, és átvágtunk a Szovjetúnió csücskén, 12°-on gyorsítottunk Románia felett, majd közel azonos útvonalon vissza Csehszlovákiába. Az csak természetes, hogy a határsértést, mindhárom ország riasztórendszere észlelte, csak a miénk nem. (Ilyen esetek a pályafutásom alatt többször előfordult, szerencsére nem velem.)

Gondolom mondanom sem kell, hogy 1970-ben még frappánsan működött a Varsói Szerződés légvédelmi és együttműködési riasztórendszere. Így nem csoda, hogy a négy érintett ország fővárosában izzottak a telefonvonalak, és már mindenki tudott az elkövetett határsértésről, csak mi ketten nem. A kivizsgálás végén a vizsgálóbizottság tagjai már mosolyogva mondták el, hogy a három ország légvédelme először nem is igen tudott velünk mit kezdeni. A szovjet fél még ilyeneket is mondott: "Vigyétek már haza azt a két hülyét, mert ha még egyszer megsértik a légteret, rájuk indítunk egy légvédelmi rakétát!" Ezt azonban megúsztuk....

A csehek a másodszori határsértés előtt már arra gondoltak, hogy a géppár eltévedt, és ezért csalinkázik összevissza több ország légterében. Segítségnyújtásként felküldték a készültségi repülőgépüket.

A felhőáttörésben megfáradt pilótának nem volt sok ideje kifújnia magát, megnézni a napok óta nem látott napkorongot, és már jelentette is, hogy egy MiG-21-es géppár megtámadta, majd pihenésképpen visszasüllyedt a felhőbe. Ez volt az a mozdulat, ahol mi arra gondoltunk, hogy látjuk a célt, amit rádión jelentettünk is. De az még rémálmunkban sem jutott az eszünkbe, hogy ez a repülőgép egy cseh elfogóvadász, és nem a mi célgépünk, nyergében a Mackóval, meg az Ixivel.

A kivizsgálást követő "eredményhirdetésen" repkedtek a fenyítések, és most már elmondhatom, csak mi ketten úsztuk meg fenyítés nélkül. Ma már úgy értékelem magamban ezt a nem mindennapi történetet, hogy pilóta pályafutásom alatt nagy segítségemre volt, és nem követtem el többet ehhez hasonló határsértést. Nem számoltam, hogy százszor, ezerszer repültem át más országok légterein, de nemigen volt egyetlen alkalom se, hogy eszembe ne jutott volna az 1970-es határsértés eseménye, ami figyelmeztetett: "Vigyázz, mert Murphy, a pilóták réme, állandóan a nyomodban jár!"