A húsvétra felkészítő negyvennapos böjt hamvazószerdán veszi kezdetét, amely idén február 14-ére esik. A keresztények ebben a bűnbánati időszakban Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére készülnek, a hitben való elmélyülés, a kiengesztelődés és a lemondás segítségével.

A negyvennapos böjt a IV. századra vált általánossá a keresztény világban. A vasárnapot – mivel e napon az Úr feltámadását ünnepeljük – az Egyház nem tekinti böjti napnak, így a VII. század óta szerdai nappal kezdődik a nagyböjt, tehát hamvazószerdától húsvétvasárnapig a böjti napok száma éppen negyvenet tesz ki. A XI. századig olyannyira szigorú volt, hogy késő délutánig semmit sem ettek; húst, tejterméket és tojást pedig a böjti napokon egyáltalán nem fogyasztottak.

Napjainkra az Egyház enyhített a böjti szabályokon, de hamvazószerdára és nagypéntekre szigorú böjtöt ír elő: a 18 és 60 év közötti hívek lehetőleg csak egyszer étkezzenek, és még kétszer vehetnek magukhoz élelmet (hazánkban ez a szabály abban a formában honosodott meg, hogy csak háromszor lehet étkezniük, és egyszer jóllakniuk). E két napon és nagyböjt többi péntekén 14 évesnél idősebb tagjait arra kéri az Egyház, hogy a böjti fegyelem részeként ne fogyasszanak húst.

Fontos azonban rámutatni arra is, hogy a húsételtől való tartózkodás nem önmagában tekinthető böjti cselekménynek. Egyszerűen a hús fogyasztása az ókori, középkori ember számára sokszor ritka, ünnepi alkalomnak számított, vagyis az erről való lemondás az adott kultúrában valóban a bánat és az önmegtagadás alkalmas kifejezőeszközének bizonyult. E gondolatot tovább folytatva, kiegészítve azzal, hogy az ószövetségi gyakorlatban az egyéni bánatnak is számos formája lehetett, kérdésként áll a külső böjt gyakorlata a modern ember előtt, azaz:

mi az az érték, szokás az életemben, amihez általában ragaszkodom, és az Isten előtti meghajlás jeleként szívesen lemondanék róla?