Karácsony után mindenki úton van az év vége felé. A legtöbben elutaznak, illetve bejglikómában nyomkodják a távirányítót, vagy a telefonjukat. Persze, ez csak nemzeti legenda, örökös hősköltemény, mert a valóságban a legtöbben a bankjukban töltik ezt az időszakot. Valószínű mindenki azt hiszi, ilyenkor úgysincs senki, aztán szembesül a véres, kőkemény valósággal: hát ez az ára annak, hogy eddig ennyit költöttünk? 

Mindegy is, ha már itt vagyunk, sorszámot kell húzni.

A kép szokatlan, mert a sorban ülők és az állók között egy gyerek fekszik a földön, pontosabban fetreng és vinnyogó hangokat ad, a másik az anyja kezében bömböl, aki fel alá jár vele és azt hajtogatja, hogy ez nem igaz, ez egyszerűen nem lehet igaz, hogy negyvenöt perc nem elég egy befizetéshez.

A második félidőt együtt szurkoljuk végig. 

A sorszámok meghatározhatatlan sorrendben követik egymást, a két gyerek már visít és jajgat, a közönség a szemét meresztgeti a plafonra, az anyjuk nyugtatni próbálja őket, de mivel ő sem nyugodt és szakad róla a víz, természetesen a kölkök nem veszik be a mézesmadzagot. A falakról a mosolygós családképek, egy sikeres hitelezés jövőt bontogatói szárnyai, úgy bámulnak némám, akár az angyal, ha pusztulást csodál Radnóti életének utolsó soraiban.

A nő tízpercenként bemondja, hogy mindenki értse és hallja, mióta van itt az unalomtól őrületbe kergetett gyerekeivel.

Amikor megszólal a sorszámhívó, mint a megváltás gongja, mindenki egyszerre kapja fel a fejét, hátha az asszonyé, de nem, nem és nem. 

A gép dönt, nem mi, teszi hozzá nyomatékkal az egyik kosztümös alkalmazott a pult mögül, ezzel is tudatosítva kimondatlanul a szemmeresztgetőknek: nem buszon vagyunk, hogy segítőkészen átadjuk  helyünket, vagy csak úgy a magunk elé engedjük a sorban a kisgyerekes anyukát. 

Így hát tovább szenved mindenki.

Olyan abszurd ez a tehetetlenség. Amióta gépekkel dolgozunk, állandóan velük takarózunk, nem egyszer szétvertük már szegényeket a történelem során, sírunk, hogy elveszik  a munkánkat és mi vagyunk a leggyengébb láncszem a rendszerben és hamarosan fel fognak lázadni, önálló életre kelnek és akkor nekünk annyi, ez a sorsunk mantrázzuk beletörődve.

Badarság, mi találtuk fel őket, mi vagyunk az uraik, mi vagyunk minden Ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség. Senki más, mi döntünk két gombnyomás között, józan észből, megfontoltságból, rugalmasságból, irgalomból, humánumból, vagy csak mert nem bírjuk már idegekkel.

A gép végül három percet hosszabbított a rendes játékidő letelte után.

Hülyék is kellenek a szenvedéshez.

Rajnai Attila