Hétköznapok címmel nyílt meg önálló kiállítása Ujvári Sándornak, a Magyar Távirati Iroda fotóriporterének Kecskeméten, a Magyar Fotográfiai Múzeumban. 

Sokan voltunk, fotósok, újságíró kollégák, közéleti szereplők, műkedvelők és míg Csatári Bálint, nyugalmazott  geográfus megnyitotta a tárlatot — amibe beleszőtte szíve csücskét, az Alföldet, amit persze Ujvári sem tudott megkerülni —, azon gondolkodtam, hogy mikor ismertem meg a Sanyit.

Nem tudtam felidézni, nem azért mert olyan régen volt, hanem elsősorban azért, mert ebben a szakmában nincs ritmusa a heteknek, a hónapokban, hanem teljesen más törvény szerint folyik az idő egyik történetből a másikba, néha zátonyként felbukkan egy-egy tragédia, rendkívüli esemény, amely miatt az ember az időtlenség állapotába kerül. Néha felbukkan a folyami mélyből és mint valami kómából ébredt, rácsodálkozik, hogy már ezt az évet írjuk, nem is emlékezett a tavalyira. Éppen ezért a rég sem tűnik túl messzinek, akárcsak a tegnap.

Fogalmazhatnám úgy: mintha tegnap ismertem volna meg Ujvári Sanyit, de annyi biztos, akkor még nem volt Internet. 

Külsőleg amúgy nem sokat változott, jött-ment, fel volt szerelve, mint egy bevetésre készülő katona és tette a dolgát. A fotós kiegészíti az újságírót, teljesen másra figyelnek, miközben egy helyen vannak, várakoznak, szenvednek, fagyoskodnak, vagy épp a hőguta kerülgeti őket. Ők az események pólusai, nélkülük nincs hír, tudósítás, megjelenítés. Az egyik beszéltet, a másik láttat. Másnap aztán felütöttük az országos napilapot és megnéztük egymás munkáját, úgy, ott, egészben, hogy neki hol vágták meg a fotóját, az én szövegemből hol vettek ki, hogy a kettő egésszé váljon egy oldalon. Aztán kezdődött minden elölről.

Sanyi közben elkezdett merészkedni, feszegette a határait, többet akart elérni, nagyobbat produkálni, ezért ment a tűzbe, a szélbe, a viharba, az áradásba. Látványos, önálló fotókat produkált, de ez a megszállottság nem használ a hétköznapoknak, rá is ment a kapcsolata, meg az egyik laptopja is, mert egyszer elfelejtett izgalmában, hogy ott van a hátizsákjában, de akkor épp a lehetőség vezérelte, annak leképezése, hát hanyatt feküdt és exponált.

Ezen a ponton már nincs más a férfinek csak a döntés, felvállalja végleg önmagát és egyedül nekivág, szembe száll a teremtőjével, kimegy egy jó kis háborúba tudósítani, lesz, ami lesz, vagy pedig befelé fordul.

Sanyi az utóbbit választotta,

nem a hókuszpókuszt, a technikát, hanem az elbeszélést, a felidézés kihívását, a valóság tragikumának leképezési lehetőségét és újra kezdte gombolni a szakmai nagykabátot.

Másként kezdett viszonyulni az emberekhez és azon bíbelődött, bíbelődik, hogy ezt miként tudja megmutatni. Persze, az események, amelyek az életünket mozgatják megmaradtak muníciónak, de a képeken halkan beköszöntött valami, amit azt hiszem, alázatnak, vagy beismerésnek nevezhetünk és egyben megkülönbözető jelzéssel is ellátja Ujvári kiállításának a képeit és immáron az összes leendő fotóját.

Rajnai Attila

Hétköznapok - válogatás Ujvári Sándor fotóriportjaiból

A kiállítás 2018. augusztus 18-ig, vasárnap és hétfő kivételével naponta 12-17 óra között, tekinthető meg a Magyar Fotográfiai Múzeumban. 

(Kecskemét, Katona József tér 12.) www.fotomuzeum.hu

Ujvári Sándor Bács-Kiskun megyében 1998-tól állandó külső munkatársa a Magyar Távirati Irodának (MTI). 1999 és 2011 között a Kecskeméti Fotókör újjászervezője, egyben művészeti vezetője volt és ezzel egy időben a mára országos jelentőségűvé vált Bugaci Kontakt Fotográfiai Alkotótábor egyik létrehozója, fenntartója, alkotója.